„Ezer” éve írni akarok erről az albumról. Vártam 2020-at, hogy a húszéves évfordulóját „megünnepeljem”, de az élet úgy hozta, hogy abban az esztendőben nem tudtam sort keríteni erre a mesterműre. Nem úgy sikerült az az év, ahogy terveztem, és 2021 sem kedvezett túlságosan, de folyamatosan az volt bennem, hogy ha törik, ha szakad, egy cikket mindenképpen összehozok a Quintessence albumról. Nálam örökös top tízes lemez, így „kötelező” erről az ajánló, és szerencsére most végre eljött az idő.
Nem emlékszem már, hogy melyik volt az első Borknagar nagylemez, amit először hallottam, és fogalmam sincs, melyik évben történt az eset (2000 után lehetett nem sokkal), de az biztos, hogy egyből azt éreztem, hogy a Borknagar az én zeném. Kapásból a banda rajongója lettem, és szép sorban begyűjtöttem a diszkográfia hiányzó darabjait, és egyszer csak közéjük pottyant a Quintessence is. Mondhatom, dobtam egy hátast. Az ezt megelőző albumokat is nagyon kedvelem (a The Olden Domain sokat pörgött a lejátszóban), de a negyedik korong mindent vitt, mint a piros ász. És azóta fenntartom a véleményemet, hogy a norvég banda ezredfordulón kiadott nagylemeze a legjobb, nekem legalábbis a legnagyobb kedvencem.
A XX. század végére rendesen megerősödött a skandináv fémzenei közeg (amúgy sosem volt gyenge), jobbnál-jobb lemezek jelentek meg, és ami a legfontosabb, hogy a nagy nevek folyamatosan keresték az új utakat, új kihívások elé állították magukat, és ennek meg is lett az eredménye, mert elárasztották a piacot az északról áramló mestermunkák. Olyannyira, hogy csak kapkodtam a fejem. Leginkább azok a zenekarok/zenészek igyekeztek, akik az extrém metallal kacérkodtak, és többnyire black/death metal gyökerekkel rendelkeztek. Köztük a Borknagar is. A bemutatkozó lemez még „tiszta fekete fém” volt, de már a következő album rengeteg olyan jegyet tartalmazott, amely más stílusokból merített. Dallamos ének, epikus témák, harmóniák, amihez persze nem mindenkinek fűlik a foga, de szerintem jó irányba haladt Øystein G. Brun együttese, nekem abszolút tetszett ez a „metamorfózis”.
Norvégiában nem szarral gurigáznak, rengeteg olyan zenész van, akik ezen a zenei színtéren letették a névjegyüket, és Brun erre az albumra össze is trombitált egy rendkívül izmos csapatot. ICS Vortex (ének/basszusgitár), Lars A. Nedland „Lazare” (billentyűk), Asgeir Mickelson (dob) már nem volt ismeretlen szakmai berkekben, de Jens F. Ryland (gitár) is a krémhez tartozott. Igaz, Mickelson ezután lett igazán felkapott dobos, mert korábban még nem játszott klasszikus albumon, de a Quintessence lemezen hallható játéka sok zenészt arra késztetett, hogy „leigazolja” aktuális kiadványához vagy elhívja koncertezni.
A Quintessence legnagyobb erénye a változatosság, a sokszínűség. Nincs két egyforma nóta, de bármelyik tétel is szóljon, tudjuk, hogy a Borknagar húzza a fülünkbe a talpalávalót. Øystein G. Brun, a főnök elképesztően jó gitártémákkal pakolta tele az albumot, amihez Jens F. Ryland kiválóan asszisztál, de ami akkoriban ritkaságszámba ment, hogy a billentyű is teljesen egyenértékű a hathúros hangszerrel. Lazare is felsorakozott melléjük olyan szinti-játékkal, amire az ember csak annyit mondhat, hogy pazar. Az Invincible című dalban, amely egyébként az egyik kedvencem, olyan billentyűszőnyeget terít végig Lazare, hogy azt még a Dream Theater korábbi és mostani „zongoristái” is megirigyelhetnék, miközben olyan sebességgel vágtat a dal, hogy utolérni képtelenség. Apropó, miért is pont az amerikai progresszív metal bandát emlegetem? Mert a Quintessence legalább annyira progresszív, mint Petrucciék zenéje, csak a Borknagar egy kicsit keményebbre főzve szolgálja fel az ételt. Ez egy másik játszótér, ahol nem a virgázás, a hangszeres tudás mutogatása megy, hanem a rengeteg váltás, a nagyon sűrű hangerdő és a szellős(ebb) témák összekapcsolása jelentik a fő csapásirányt. Amúgy a félreértés elkerülése végett leírom, hogy nagyon szeretem a Dream Theatert, ez nem kritika volt feléjük, csak ők más tészta.
Érdemes rögtön az első két számot górcső alá venni (Rivalry of Phantoms és The Presence Is Omnious), mert itt aztán egy pillanatig sem unatkozhatunk, annyi minden történik nagy hirtelen. Előbbi egy (nagyrészt) szélsebes nóta, tele szigorú zenei elemekkel, amitől távol áll az egysíkúság, utóbbi pedig egy lassabb, dallamos szám, ICS Vortex kiváló, magasabb tónusú énekével. Nagy a kontraszt, mégsem oltják ki egymást, inkább erősítik a hatást. Hogy aztán a Ruins of the Future-rel újra a black metal felé húzzon a zenekar… Elképesztő színkavalkád. Az ember csak kapkodja a fejét a zene tengerében, annyi mindent odasodornak az áramlatok: a Colossus-szal ismét lágyabb vizekre evezünk, de ne higgyük azt, hogy a második dalt koppintja a társaság, mert ennek a nótának az iránytűje megint más irányba mutat.
Minden dal zseniális, mindegyikben vannak emlékezetes pillanatok, kapaszkodók, amelyek egy szélsőséges zenei stílusban nélkülözhetetlenek, különben a muzsika egy nagy katyvasz lenne. A Borknagar megmutatta, hogy a durva metalban is lehet változatos, igényes nótákat írni, de ehhez az is kell, hogy ne csőlátással rendelkezzen a dalíró muzsikus. És Brun (ő a fő szerző) nem okozott csalódást ilyen téren.
Korábban volt az oldalunkon szavazás, hogy ki a kedvenc külföldi énekesünk, és nálam ICS Vortex szakította át elsőnek a célszalagot, és ez nagyban köszönhető az ezen az albumon nyújtott teljesítményének. Fantasztikus, ahogy a szélsőséges vokalizálásból átvált dallamos énekbe, és mindezt olyan könnyedséggel teszi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ráadásul olyan hangszíne van, ami rögtön felismerhető, ami szintén nagy erénye az énekesfenoménnak. Nem véletlen, hogy a Dimmu Borgir ezután a lemez után magához édesgette, de az Arcturusban is mindig kiváló teljesítményt nyújtott. Volt ebből az átigazolásból egy kisebb affér, de szerencsére tíz év után visszatért a Borknagarba, hogy a zenekar újra a régi fényében tündököljön.
Kicsit sajnálatos, hogy a Borknagar sohasem ért el nagy sikereket, bár nem biztos, hogy egy ilyen stílusban alkotó zenekarnál ez számít. Tudjuk, hogy ez nem rádióbarát zene, de egy kis szerencsével magasabbra is juthattak volna. A Quintessence mindenképpen megérdemli az elismerést, nyugodtan beírhatjuk a címét a Korszakalkotó Metal Zenék könyvébe, természetesen arany betűkkel.
Leave a Reply