Az angol Bolt Thrower történetére most nem térnék ki, ezt már Dávid Laci kollégám tökéletesen leírta egy majd’ öt évvel ezelőtti cikkében. Keressetek rá, kiváló írás. Ezt a firkát tulajdonképpen a „Jubileum” sorozatba szántam, mivel az album tavaly ünnepelte a 30. születésnapját, de a sok egyéb teendő miatt ez meghiúsult, így hát megy idén a „Házi kedvencek” kiállítótermébe. „Móushì zài rén, chéngshì zài tiān” – ahogy a kínaiak is mondják, úgyhogy felesleges tovább rágódni ezen!!
Na szóval, ki ne látta volna annak idején a Cenotaph klipjét!? Szerintem akibe be van szerelve a halálfém-detektor, az biztos, hogy látta már legalább egyszer, vagy hétszer, vagy száztizenhétszer!!! Amikor mi 1991-ben felvettük a Headbanger’s Ball műsorából, agyba-főbe néztük reggel, éjjel meg este!! Pláne, hogy egyszer spicces állapotunkban a klipben az egyik haverunk muterját véltük felfedezni, de később arra a következtetésre jutottunk, hogy tutira nem szerepelhet egy kalocsai lakos egy angol death metal banda klipjében. Téma lezárva!!!
Ez a Bolt Thrower harmadik albuma volt, és itt már teljesen elhagyták az első két lemezen tanyázó punk, HC, grindcore, stb. hatásokat. Itt, kérem alássan, olyan súlyos death metal hallható, amely még az egyiptomi piramisokat is könnyedén arrébb tolja, nem úgy, mint a Bélák azt a bizonyos kocsmát a Legényanya című klasszikusban. Az egész album tele van pakolva olyan harckocsikat megszégyenítő döngölésekkel, hogy már az is nagy kockázatot rejt magában, ha csutkáig nyomod a volume gombot. Ugyanis megeshet, hogy az album végére érvén a padló helyet cserél a plafonnal. Arról pedig mindenkit lebeszélnék, hogy a fejhallgatón teljes hangerőn hallgassa, mert könnyen lehet, hogy az agyveleje kizötykölődik az orrnyílásán keresztül, és vagy a padlón vagy pedig az urnamintás térdzokniján landol. (Ne mondjátok már, hogy nincs ilyen zoknitok!) Ez minden death metal rajongónak kötelezően ott kell, hogy legyen a zoknis fiókjában. Ha nincs, akkor sipirc a boltba vagy a helyi temetkezési vállalat irodájába, ott mindig lehet kapni!
Ezt az anyagot is ugyanaz a felállás készítette el, mint az előző kettőt: Karl Willetts – ének, Gavin Ward – gitár, Barry Thompson – gitár, Jo Bench – basszusgitár és Andrew Whale – dobok. Amikor először megláttam a már említett klipet, azonnal beleszerettem, és rögtön szóltam az egyik spanom barátnőjének, aki Pesten tanult, hogy szerezze be nékem. Szerencsére valahol rátalált, úgyhogy nemsokára a kezemben tarthattam a műsoros kazit. Mondanom sem kell, hogy hetekig ez pörgött a lejátszómban, és a végén már a szövegeket is kívülről fújtam. Belülről nem tudtam, mert akkor bele kellett volna másznom a kazettába. HAHAHA!! Na de komolyra fordítva a szót, tényleg rengeteget üvöltöztem némelyik dal szövegét, amikor már ittas állapotban mértük le a kocsmák közötti távolságot. Persze tök béna kiejtéssel, de hát 17 éves koromban csak egy angol szót tudtam kiejteni helyesen, azt, hogy „die”, azt is elipszilonos jével! HEHE!!
Na, most már nem ártana, ha valamit a zenéről is ideböfögnék, bár megmondom őszintén, nagyon nehéz úgy beszélnem az egyik kedvenc death metal albumomról, hogy ne fulladjak nyáladzásba!! HEHEHEHE!! A 42 perces, a Slaughterhouse stúdióban rögzített, A kilencnótás anyag hatalmas alap mostanság, de már akkor is akkorát szólt, hogy a Bolt Thrower rögtön az első ligába zúzta fel magát vele. Néha-néha vannak gyorsabb beindulások, de leginkább a kínokat okozó doom-os témák és a mindent leromboló középtempós zakatolások gyilkolják halomra a hallgatóságot. Ez akkoriban még újnak számított, mert ekkor még mindig tartott a gyorsulási verseny, de az angolok ebben nem akartak részt venni. És milyen jól tették, ugyanis olyan ösvényen indultak el, amelyből kifejlődött a death metal stílus egyik legkedveltebb ága. Sok csapat indult el azóta ezen az úton, és voltak köztük olyanok, akik jól tudták ezt csinálni, de volt sok, amelyek erejéből csak egy szimpla Bolt Thrower kópiára futotta. Kétségtelen, hogy a csapat zseniális érzékkel nyomatta ezt a zenét, hiszen számomra minden albumuk tökéletes, pláne a War Master, amelyen minden dal teljesen maga alá képes gyűrni, és szinte végig libabőrbe bújva hallgatom ezt a páratlan remekművet. Karl orgánumát mindig is bírtam: mély, de mégis érthető hörgése nagyon illik ehhez a háborús csapással felérő muzsikához.
A Bolt Thrower tagjai nagy videójáték, főként Warhammer-őrültek voltak, ezért ezt a borítót is a Games Workshop nevű angol játék-kiskereskedelmi vállalat készítette. Már a kazettaborító is baszott jól nézett ki, de a később begyűjtött CD-változat bookletjét is izgalmas élmény volt lapozgatni és nézegetni.
Nem nagyon szeretnék hosszan beszélni erről a csodás albumról, mert sokkal beszédesebb, ha hallgatjátok, mintha az én összehordott baromságaimat próbáljátok értelmezni, azokat ugyanis néha még nekem sem sikerül, amikor visszaolvasom a cikkeimet! HEHEHE!! A War Master maga az Erő, a Súly és a Háború. A Bolt Thrower 2016-ban bejelentette végső visszavonulását, ezért hatalmas szerencseként fogom fel, hogy 1999-ben láthattam őket élőben a Fekete Lyukban, ahol még autogramot is kaptam tőlük. A koncert végén Gavin Ward gitáros odaállt a lépcsőfeljáró mellé, és minden távozónak egy kézfogással köszönte meg, hogy eljött a koncertre, úgyhogy nemcsak zenéből, hanem úriemberségből is ötös az osztályzat. BOLT THROWER FOREVER!!!
Leave a Reply