U.D.O.: Game Over (2021)

Nem tudom, hogyan csinálja az öreg, de felettébb irigylésre méltó az az aktivitás, amit mindannyiunk Udo bácsija mutat így, a hetvenhez közelítve. Nem elég, hogy ezerrel húzza saját bandája szekerét, és emellett egy másik formáció keretein belül is folyamatosan turnézik a klasszikus Accept-dalokkal, de még arra is marad energiája, hogy a régi zenész cimboráival is összejárjon muzsikálni. Nem tudom, ki hogy van vele, de személy szerint szeretnék hatvankilenc évesen fele ennyire energikus törpe diktátor lenni! Az imént felvázolt tényállást mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tavaly kiadott nagyzenekaros kollaboráció, a We Are One után már itt is van az új U.D.O.-sorlemez. És az a leggyönyörűbb az egészben, hogy a Game Over album dalain nyomokban sem érződik a feszített munkatempó esetleges minőségkárosító hatása.

Érdekes dolog ez, mert volt már rá példa, hogy egy hosszabb rápihenés sem volt elég a fiúknak ahhoz, hogy egy egységesen erős lemezt hozzanak össze, erre most nem egészen egy esztendő alatt egy vérbeli U.D.O.-gránátot sikerült összekalapálniuk. Ráadásul nem kevesebb, mint 16 nótával, ami első ránézésre talán kissé ijesztő lehet, hiszen ekkora mennyiség még gombócból is sok, nemhogy veretes germán kocka metalból! Mert valljuk be, bő tíz évvel ezelőtt éppen a dalok mennyisége volt a lemezeik egyik rákfenéje. A Stefan Kaufmann fémjelezte korszak vége felé a csapat eléggé rá volt gyógyulva a mechanikusan kalapáló egyen-nóták gyártására, amelyek nagy tételben azért hajlamosak voltak megfeküdni az ember gyomrát.

A legjobbkor került tehát a képbe a tehetséges orosz gitáros, Andrej Szmirnov, aki rendkívüli dallamérzékével és dalszerzői kvalitásaival könnyedén kirántotta a zenekart a saját maga által ásott gödörből. Egyértelműen ennek a remek bárdistának tudható be, hogy a 2013-as Steelhammer album óta gyakorlatilag képtelenek voltak hibázni, és lényegében egy új aranykor köszöntött a csapatra. És nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezt a nyerő szériát a Game Over lemezzel sem törték meg. Hiába a sok nóta, a felettébb változatos felhozatalnak köszönhetően egyetlen percig sem fogunk unatkozni. Van itt minden: laza rock and roll, nyaktörő speed metal, na és persze mindannyiunk kedvence, a tipikusan német döngölő betonozás is egészséges mennyiségben képviselteti magát. Ráadásul az a tendencia is folytatódni látszik, miszerint Udo bácsi lemezről-lemezre egyre többet veszi elő a dallamosabb hangját is. Nagy öröm ez számomra, mert volt olyan időszak, amikor már azt hittem, hogy a folyamatos agresszív rikácsolás közepette hősünk végleg megfeledkezett arról, hogy egykoron milyen remek dallamokat tudott kipréselni azokból a jellegzetesen ráspolyos hangszálakból.

A lemezt elindítva nem kell semmilyen intrót átunatkoznunk, a Fear Detectorral egyből bele is dobnak bennünket a dolgok sűrűjébe; a csapat félreismerhetetlen stílusa a dal minden pillanatát áthatja. Dallamos nyitány, szaggató gitárok, Udo bátyánk mérges szavalása és persze egy szolidan himnikus refrén, ahogy azt már megszokhattuk. Vagyis pontosan azt kapjuk, amit hallani szeretnénk egy U.D.O.-lemezen. Csúcsra járatott germán metal esszencia ez, ami teketóriázás nélkül gázol át a hallgatón. És a folytatás sem gyengébb egy fikarcnyival sem. A Holy Invaders és az Empty Eyes már inkább azt a jellegzetesen bólogatós vonalat képviselik, ami sokunk számára a csapat zenéjének sava-borsát jelenti. Persze a tempósabb dalok szerelmeseiről sem feledkeztek meg a fiúk, számukra a kedvesen gyermeteg közjátékkal induló Like a Beast lesz a tuti befutó. Udo hangja miatt ugyebár mindig is adott volt az AC/DC-párhuzam, és erre most sikeresen rá is erősített a csapat a Kids and Guns és az Unbroken Malcolm Young-ra hajazó gitártémáival. Remek kis feszültségoldó nóták ezek, legközelebb több ilyet is el tudnék viselni.

Azoknak is nyugodt szívvel lehet ajánlani a lemezt, akik szerint „régen minden jobb volt”, hiszen a menetrend szerinti nosztalgikus önismétlések ezúttal sem maradtak ki a műsorból. Ha a Future Land a kedvenc nótád a csapattól, akkor a Midnight Stranger zseniális nyitóriffjét is imádni fogod, de ha inkább az Accept Turn Me On-jára esküszöl, akkor feltétlenül fülelj bele a Speed Seeker-be. Vagy ha hozzám hasonlóan imádod a Heart of Gold tekergő gitártémáját, akkor a Metal Never Dies lesz a kedvenced. A szövege persze nettó marhaság, akárcsak a szintén dögös Metal Damnation-é, de hát ezen kár fennakadni, hiszen ez itt rock and roll, nem pedig szépirodalmi est. Persze ha mindenképpen komolyabb mondanivalóra vágysz, arra ott van a Time Control, egy jó kis környezettudatos metal nóta, személyesen Udo Thunberg tolmácsolásában. A Don’t Wanna Say Goodbye zongorás líráját viszont nyugodtan kihagyhatták volna, kissé lerontja a lemez dinamikáját. Ettől eltekintve nem igazán lehet belekötni semmibe.

Akárhogy is nézzük, kedvenc zsebdiktátorunk és bandája már zsinórban a negyedik gyilkos albumot szállította le a stagnálás legcsekélyebb jele nélkül. Már csak abban reménykedem, hogy a lemez címét nem gondolták komolyan Udo papáék, és messze van még a történet vége. Mondjuk, ahogy az öreget ismerem, simán meglehet, hogy még 79 évesen is terepgatyában, vöröslő fejjel fogja visítani a metal himnuszokat. Én pedig ugyanúgy el leszek ragadtatva tőle, mint most ettől az albumtól.

About Gabrielkiss 83 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*