Rattle Szubjektív

Zsurnalisztaként az elmúlt csaknem negyed században dolgoztam olyan lapoknál, ahol fontosnak tartották az egységes stílust, hangnemet, és engem is „vádoltak” már azzal (nem itt), hogy uniformizálom a különböző szerzőktől beérkező cikket. Legtöbbször tényleg fontos, hogy az adott újságnak legyen egy rendezett, önálló arculata, ettől eltérni a szubjektív, úgynevezett véleményközlő írásokban (publicisztika, jegyzet, kritika stb.) van lehetőség. És ezzel meg is érkeztünk a fanzine-ek, azon belül is a Rattle Inc. világába, ahol a cikkek egy jelentős részében a saját benyomásainkat fogalmazzuk meg egy lemezzel, koncerttel kapcsolatban. Magunkon szűrjük át az információkat – ezért is szoktam hangsúlyozni, hogy nem klasszikus magazin vagy híroldal, hanem egy blog vagyunk, nálunk az átlagosnál több egyéniesítést, „szerintem”-et, „úgy érzem”-et olvashattok. Írásaink nemcsak az adott műről vagy produkcióról szólnak, hanem rólunk is.

Kifejezetten bátorítom kollégáimat az egyéni hangvétel használatára. Tetszik, hogy ilyen sokszínűek vagyunk, hogy ennyire különböző az ízlésünk és a stílusunk, gondoljatok például Bársony Peti „elvontságára” vagy Sipy szókimondó cikkeire. Teljesen más Gabrielkiss humora, mint Sizéé vagy Majkáé, más jellegű haragSICK vagy Dávid Laci tájékozottsága, elmélyültsége, más gyökerű Novák Norbi jólértesültsége, mint John Quail zenei műveltsége és még sorolhatnám. Szerkesztőként ugyanolyan élmény elmélyedni az írásaikban, mint olvasóként. Valószínűleg mindegyiküknek megvan a maga közönsége, és ezek nem leosztott szerepek: így alakult, ilyenek vagyunk.

Tudom, kissé gyermetegen hangzik, de azt is szoktam mondani, hogy az újságunk olyan, mint egy homokozó: bárki csatlakozhat hozzánk, és építheti a maga várát. A Rattle minden közléskényszeres, grafomán metalfej számára felületet biztosít. Nincsenek kötelező jellegű feladatok, mindenki arról ír, amiről szeretne. Annyi megkötés van, hogy a cikk témája kapcsolódjon a rockhoz, a metalhoz, annak maximum a peremvidékéig merészkedjen. Érdekes módon eddig mégsem írtunk Bruce Springsteen-ről, a U2-ról, a Jethro Tullról vagy a Muse-ról; a Dead Can Dance-ről, a The Cure-ról vagy a Fields of Nephilimről viszont igen. Ki érti ezt? 🙂

Nálunk nincsenek előnyben részesített irányzatok, csak jó zenék vannak (a rosszakról nem teszünk említést). Elég nagy a zsák, sok minden belefér, a hard rocktól a grindcore-on és a szimfonikus power metalon át egészen a stonerig. Valamiért mégis elkönyveltek bennünket thrash/death profilú oldalnak. Talán mert ezek az alműfajok többünk kedvencei, és ezért az átlagosnál gyakrabban kerülnek terítékre.

A szubjektivitás azonban nemcsak ezekben nyilvánul meg, hanem az egyéni nézőpont felvillantásában is. Olvasói részről annak a megértéséhez, hogy a szerző egy csapatnak miért a második lemezét szereti jobban és miért nem az elsőt, hogy miért van hiányérzete vagy miért elégedett egy anyaggal, nagyban hozzájárul, ha az illető elmeséli, mikor és hogyan ismerte meg a zenekart, milyen körülmények között hallotta az adott anyagot. (Ebben, azt gondolom, Size abszolút utolérhetetlen. 🙂 ) Valószínűleg más polcra helyezi a Metallica Black albumát az, aki – életkorából kifolyólag – azzal ismerte, szerette meg a zenekart és esetleg magát a műfajt, mint az, aki szinte a kezdetektől követte a banda pályafutását. Máshogy értékeli a Better Off Dead lemezt, aki nem ismeri a Sodom korábbi alkotásait, mint az, aki már a ’80-as évek közepe óta a banda fanatikus rajongója. Jobban megérted, miért mondom egy adott műről, hogy…, ha tudod, mennyire ismerem az alkotók munkásságát, melyik korszakuk áll közel hozzám.

Mindannyian más élethelyzetben vagyunk, több vagy kevesebb időnk adódik cikket írni. Egyesek kétnaponta szállítják az újabb olvasnivalót (egy kéz a magasban), másoknak ehhez hetekre, esetleg hónapokra van szükségük. Nem baj: amikor jön, akkor örülünk neki. Öt év történelmi távlatából nagyon jól kirajzolódik a szerkesztőségi csoportunkon belüli dinamika, az érkezések, belelendülések és a visszahúzódások, távozások koreográfiája. Akik egykor a kemény magot alkották, ma gyakorlatilag a partvonalon kívülről követik az eseményeket, a csapat sztárjaiból vezérszurkolókká váltak. Akiket pedig ma rajtam kívül olvashattok, jórészt az indulás után több évvel csatlakoztak hozzánk: Sipy például 2018 januárjában, Gabrielkiss 2019 májusában, Size 2020 februárjában publikálta nálunk az első cikkét. Egyesek időnként felpörögnek, majd szinte teljesen leállnak, mások kiszámítható rendszerességgel postázzák írásaikat. Érdekes, izgalmas mindezt megélni, beinvitálni az újakat és nyitva hagyni a kaput a búcsúzók mögött. Nincs bennem rossz érzés, már csak azért sem, mert a „régiek” is a csapat tagjai maradtak. De ez már egy másik cikk vezérfonala, amellyel holnapután köszöntöm a napra pontosan ötéves Rattle Inc. olvasóit és munkatársait.

A cikk szerzője: Coly 1130 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*