A 2016-os Versus óta gyakran eszembe jut a pg.lost zenéje (nevüket nem udvariatlanságból írom kisbetűvel, hanem mert több helyütt is ezzel a formátummal találkoztam, és a lemezborítók többsége alapján is úgy tűnik, ez a „hivatalos”). Legutóbbi albumuk – és az azt megelőző Key is – több kört futott nálam az utóbbi években, olykor csak háttérzeneként – pedig jóval több van bennük, mint félhangerőre visszavett diszkrét szöszmötölés. Azt a fajta zenét kínálja a svéd négyes fogat, ami átmenetet képez a progresszív rock és a progresszív metal közt, ráadásul instrumentális – vagyis a műfajok közti kereszteződés mostohagyermeke. Ha úgy veszem, ez pont az a potenciálisan „nem sok vizet zavar” kategória, amin belül mindig véleményes a megítélés, hogy melyiket miért húzzuk jobbra vagy balra, és soroljuk a zseniális vagy a „köldökbámuló” halmazhoz. A föld fölött lebegésben élen járó „post” zenekarok közül olyanokkal tudnám párhuzamba állítani, mint a Russian Circle vagy a Pelican – azzal a kitétellel, hogy a pg.lost hajlamos a rock skála karcosabb vége felé hajlani, időnként a metal tartományba is átbillenve. Mindez a Versusra bizonyosan igaz volt, és jórészt igaz a négy évvel későbbi folytatásra is (a Versusról bővebben itt).
A lemezt indító címadó dal felvezetésében olyan zörejekkel vezetnek félre, hogy először azt hittem, kontakthibás a fejhallgatóm – de persze nem. Az Oscillate néhány perc után szépen belendül és meg is dörren a második felére – amúgy meg igazi post metalos áramlás az egész. Príma kezdés, van benne minden, amiért szeretni tudom a pg.lost-ot. Az E22 játékosabb hangnemet üt meg, de nem ragad le csillámló témáinál, a födém itt is meghajlik valami meg nem nevezett súly alatt. A harmadiknak sorra kerülő Mindtrip viszont szerintem már túl sokat bámulja önmagát – itt a post rock édes-bús kódorgása általam nem favorizált szépelgésbe hajlik, de azért a remek basszus-dob alap és a befejezés tájékán megreccsenő gitárok révén ez is szerves részét képezi a pg. lost zenéjének, még ha nem is ez a favoritom tőlük.
A Shelterrel némileg helyrebillen az egyensúly: ki-be kapcsolt gravitációjában eltöltött hét perc után megint teljes bizalommal állok a lemezhez, ami a Sufferinggel nyílegyenesen halad tovább, bár ez is kerülőutakon köti össze kezdő és végpontjait – és ugyanez jellemzi a Waves-t is. Az Oscillate eme középső szegmense az izgalommal kecsegtető kezdő negyedóra után picikét a leültetett kiszámíthatóság völgyébe bukik, de érezni lehet itt is, hogy bármelyik pillanatban az égbe szökkenhet (és meg is teszi), és a csillagos háttérre vetített fényjátékot csak átmenetileg tekinti fő műsorszámnak – a megjósolt üstökös meg fog érkezni. Egyébként is jellemző a lemezre, hogy nem visz túlzásba semmit – így a metalkodást sem. Bármilyen kedvében találjuk, mindig udvarias, elegáns, olykor modoros, de van benne annyi pszichedelikus „nem evilágiság”, amibe akár az is belefér, hogy néha túl sokat időz saját „finomságai” közt.
Az Eraser egyértelműen az album csúcspontja. Haladós zakatolása már az első másodperceivel vonóhorgára akasztja a hallgatót, és minden szentimentalizmust mellőzve viszi magával. A felezőnél történő váltással sem vész oda a lendület, csak a tempó evolválódik, az eltökéltség marad. A záró The Headless Man megint hajlamos a giccses oldalról közelíteni a szépség fogalmához – itt megremeg kezemben a toll, és én kérek elnézést, amiért egy ilyen című tétel a végére sem vált át karcosabb hangnembe. A Versus-szal kapcsolatban mutatóba sem akadt ilyen érzésem, de én most elfogult vagyok, és szemet hunyok afelett, hogy bizony az Oscillate-en a szentimentalizmus leheletfinom, metal-idegen foszlányai tűnnek fel, amik szerencsére olyan lélegző zenei textúrába integrálódnak, amely a csúszásveszély ellenére is stabilan oszcillál fény és árnyék közt. A post rock/post metal amúgy is kedveli az összetett struktúrákat, a kanyargós ösvényeket, és azt a felfogást, hogy maga az út fontosabb, mint a kitérők, amiket magában rejt.
A 2004-es alapítású zenekar felállása a kezdetektől fogva változatlan. A gitáros posztokat Gustav Almberg és Mattias Bhatt tölti be, Martin Hjerstedt dobol (ő megfordult már a Ghostban is), Kristian Karlsson pedig basszusgitározik (amellett, hogy 2013 óta ő a Cult of Luna billentyűse is). Négyük közül számomra Hjerstedt játéka a legimponálóbb, pedig tulajdonképpen semmi extra nincs abban, amit csinál – csak éppen az, amit egy dobostól elvárok az ilyenfajta zenében. Pumpálnak és lüktetnek a témái, variálgat és okosan cicomáz, de nem szédül bele saját nagyszerűségébe, játéka tényleg játékszámba megy, megbízhatóan dobognak ütemei, mint egy szív, mint egy organikus metronóm, aminek bármilyen viszonyok közt is biztosítania kell a nedvek egészséges áramlását – de ezen benyomásomon túl, az Oscillate nem az egók küzdőtere.
Nem tudom, ki hogy van az instrumentális zenékkel, de nekem nincs különösebb hiányérzetem, ha ének és szöveg mellőzésével dolgozik egy zenekar. Van az ilyen muzsikáknak valami időtlenség érzete. A szövegektől, szavaktól, versszakoktól, és az általuk kijelölt struktúráktól megfosztva szinte semmi nem köti az összképet a konkrétumokhoz. Elszakad a horgonylánc, és csak a zene marad, az alaphangszerek és az általuk keltett hullámok.
Nem világmegváltó szándékkal készülnek ilyen albumok, hanem a zene és a zenélés szeretetéből fakadóan, hátsó szándék nélkül, a zenészek és a hallgatók örömére. Ekként kell az Oscillate-hez is viszonyulni. Azoknak tudom ajánlani, akik nem elvárásokkal ülnek neki egy lemeznek, hanem csak hagyják, hogy az dolgozzon rajtuk – vagyis hogy az történjen vele, amit a zenészek akarnak. Ha már a legelején sikerül megszabadulni a prekoncepciók kőbe véset hittételeitől, a csalódás kockázata is minimálisra csökken, és talán az marad a végén, hogy „Ez de jó volt!”, vagy az, hogy „Nem volt rossz, de erről ennyit”, esetleg a szürke közöny – ami talán a legrosszabb. Nem hiszem, hogy kérdéses, hogy az én álláspontom melyikhez áll közelebb a három közül.
Leave a Reply