A lengyel Behemoth muzsikája eddig kimaradt az életemből. Nem véletlenül, hiszen black és death metalt is a lehető legritkábban és akkor is véletlenül hallgatok, ők viszont éppen a fenti irányzatok prominens képviselői. Így aztán a csapat frontemberével, a Nergal művésznéven futó Adam Michał Darskival is csupán akusztikus dark folk projektje, a Me and That Man kapcsán „futottam össze”. És talán éppen azért hallgattam meg a tavalyi New Man, New Songs, Same Shit, Vol.1 albumot, mert valami teljesen más ígért, mint ami a Behemoth lényege – és mert kedvelem rockzenébe ágyazott western motívumokat, aminek köszönhetően egy időben például a dán Volbeat is nagy favoritommá vált.
Szeretném hinni, hogy van különbség a country és a western között. (Majka kollégám, e terület szakértője majd jól helyre tesz tudatlanságomért. 🙂 ) Míg előbbi számomra az akusztikus gitáros, bendzsós, kockás inges tehenészromantikát testesíti meg, amitől feláll a hátamon a lószőr, a westernről zeneileg az indiános, revolverhősös kalandfilmek sokszor szimfonikus hangszerelésű soundtrackjei (Ennio Morricone, Luis Bacalov, Riz Ortolani) jutnak eszembe, amiket viszont kifejezetten kedvelek.
És az utóbbi két komponista kapcsán máris megérkezünk egy másik, az elmúlt években általam sűrűn látogatott zenei oázisba, a Tarantino- és Rodriguez-filmzenék világába, amelyek egyszerre lélegeznek magukból buja illatokat és vészjósló, sötét párát: muzsikának vintage, westernnek viszont nagyon is modern, ami ezekben az alkotásokban hangszeres aláfestésként elhangzik. Na, valami ilyesmi zenei élményt kínálnak a Me and That Man albumai is.
Röviden: Nergal cowboykalapos kompániájának alkotásain ne számítsunk metal nótákra – de redneck countryra se! Különleges hangulatra és alkalmi formációk örömzenélésére viszont annál inkább. A vendégművészekről mindjárt részletesebben is szót ejtek, előtte azonban még hadd mondjam el, hogy én a közepén, a második MaTM albummal kezdtem az ismerkedést, és bár többen is mondták, hogy a 2017-es debüt (Songs of Love and Death) volt az igazi, az – utólag meghallgatva – máig nem került olyan közel hozzám, mint a folytatás. Amihez képest az idei anyag véleményem szerint lassúbb, plusz a hangzása és a dalok tematikája is kevésbé vadnyugatias, viszont nem kevés blues-os íz és gótikus hangulat kapott helyet benne.
Ha a szereposztást vesszük szemügyre, van ugye a négytagú alapcsapat – az énekes-gitáros Nergal mellett Sasha Boole (gitár, bendzsó, doromb), Matteo Bassoli (basszusgitár, billentyűs hangszerek) és Łukasz Kumański (dob, perka) –, illetve a vendégénekesek és -hangszeresek, akik jelenlétükkel nagymértékben emelik a produkció fényét. A fílinges, jó dalok mellett az ő személyük, teljesítményük és az időnként tőlük szokatlan megszólalás teszi izgalmassá és értékessé az anyagot.
Az előző albumhoz még csupán olyan hírességek adták a nevüket, mint Corey Taylor (Slipknot), Brent Hinds (Mastodon), Matt Heafy (Trivium) és Rob Caggiano (Volbeat), itt viszont szinte minden dalra jut legalább egy, de inkább két nagyágyú. Érdekes megfigyelni, hogy Nergal olyan férfi énekeseket kért fel az együttműködésre, akiknek a hangfekvése viszonylag közel áll az övéhez (azaz sem magas C-bajnokok, sem Dörmögő Dömötörök nincsenek köztük). Úgy sejtem, nem véletlenül, hiszen a turnén a vendégek valószínűleg nem lesznek ott, és az ő nótáikat is a dalos kedvű behemót (azaz Darski) fogja énekelni.
A lemez meglepő módon nem egy tempósabb nótával, hanem gyászzenével indul (Black Hearse Cadillac). A sírkertbe begördül az elegáns fekete halottaskocsi, a ravatalnál álló kórus a fekete rabszolgák sorsát sirató, spirituálészerű dallamot búg, a közelmúltban elhunyt egykori Turbonegro-frontember, Hank Von Hell pedig Marilyn Manson stílusában, némileg provokatívan, félig narrálva énekli a dalt.
Az Under the Spell-t végig visszafojtott energiák feszítik: a dal sokáig nem lódul neki igazán, pörög a dob, döng a rockabillys basszus, a női vokál rhythm & blues-os, gospeles, a hangulat tarantínós, az énekes Mary Goore (vicces: a két kezdőbetűt felcserélve Gary Moore-ral találjuk szemközt magunkat) művészneve mögött pedig nem más rejtőzik, mint a Ghost-főnök Tobias Forge, aki az ezredforduló környékén a Repugnant és a Crashdïet nevű csapatokban is ezen a néven szerepelt.
A lírai All Hope Has Gone-t Blaze Bayley énekli, falzettjeiről a 70-es évekbeli Glenn Hughes stílusa jutott eszembe. Soraira szépen válaszolgat a női vokalista, a gitárszólókat pedig Gary Holtnak (Exodus) és Jeff Dunn-nak, azaz Mantasnak (Venom Inc., M-pire of Evil) köszönhetjük. A Witches Don’t Fall in Love az anyag egyik legwesternesebb nótája, benne az Ulver-torok Kristoffer Rygg tiszta énekével. Az itt és más számokban hallható gospeles női kórus nem része a vadnyugati muzsikák eszköztárának, alkalmazása még inkább erősíti a MaTM zenéjének crossover jellegét.
A laza rock and rollos Losing My Bluesban az amerikai Frank „The Baptist” Vollmann és a smirglis hangú norvég, Olve „Abbath” Eikemo (Abbath, ex-Immortal) adogatja egymásnak a mikrofont, gitáron pedig Chris Holmes (Mean Man, ex-W.A.S.P.) járul hozzá a produkció sikeréhez. A Coldest Day in Hell-ben a jellegzetes hangú Mustasch-frontember, Ralf Gyllenhammar viszi a prímet, aki itt – tőle némileg szokatlan módon – egy lassú nótához adta a nevét. A szólót az a Douglas Blair nyomja, aki már másfél évtizede erősíti a W.A.S.P.-ot gitárfronton.
A szintén erősen vadnyugatias, hegedűs, steel gitáros Year of the Snake-ben David Vincent (Vltimas, ex-Morbid Angel) vetemedik tiszta hangokra, amivel akár ki is verheti a biztosítékot jelenlegi csapata rajongóinál. A Blues & Cocaine számomra az album csúcsa, kedvenc nótám, amiben a Fehérfarkas kollégám által nemrégiben dicsért Michale Graves (ex-Misfits) homorít. Zseniális nóta a zsizsegő gitárral, lalázós vokállal, a végén a fütyüléssel, a fokozatosan felépülő struktúrával. Durvább változatban is el tudnám képzelni, de így is telitalálat.
Kettes számú favoritom a Randy Blythe (Lamb of God) által elővezetett Silver Halide Echoes: más a tempó, a főbb megoldások azonban ugyanazok, mint az előző számnál (B&C). Az erőteljes basszushangokkal és szájharmonikával nyitó Goodbye-ban az Arch Enemy kék tollú pacsirtája, Alissa White-Gluz felejti el néhány percre a hörgést. Máskor is megbizonyosodhattuk már arról, hogy alapvetően szép, képzett hangja van, ami ugyanakkor ebben a formájában is erőteljes. A dal második felében pedig nem más veszi fel vele szemben a kesztyűt, mint Devin Townsend, aki sejtelmes, éteri hangján egyfajta szellemként, a háttérből folytat párbeszédet a hősnővel.
Bár Alissa munkásságát ismerem és szeretem jobban, az anyag két női szólistája közül ez alkalommal részemről mégis a Myrkur-os Amalie Bruunnak jár a babérkoszorú. Hozzá kifejezetten közel áll ez a depresszív-elégikus, Lana Del Rey-es hangulat, saját albumain is ebben a közegben mozog. Hangja az Angel of Lightban is gyönyörű, sokszínű, erőteljes és magabiztos. Mostanában nem igazán erőltetem az ilyen stílusú és hangzású muzsikákat, ám ezen a lemezen mégis neki ajánlanám meg a harmadik legjobb dalért járó akármit.
Zárásként pedig végre egy tempósabb szerzemény is elhangzik, viszont ebben a nótában (Got Your Tongue) éppen a frontember Chris Georgiadis (Turbowolf) énekét érzem puhányabbnak, rongyláb-cowboyosnak. Mindenesetre a lendületes nóta megfelelően ütős lezárása az albumnak, elhiteti velem, hogy az azt megelőző szűk háromnegyed óra is ilyen lehengerlő volt. Pedig nem. Vagyis igen, csak máshogy. 🙂
Fogalmam sincs, a Behemoth rajongói hogyan állnak kedvencük ilyen irányú kilengéseihez. Biztos vannak, akik megköpködik érte, mondván, eladta magát, elárulta az által képviselt műfajt. Mások viszont így még büszkébbek rá, arra, hogy ilyet is tud, és fenntartások nélkül adják át magukat egy teljesen másfajta zene élvezetének. A Volbeat durvábban tolta ezt a mixet, de idővel azt is meguntam. Jó pár hasonló lemez után valószínűleg a Me and That Man is ugyanerre a sorsra fog jutni. Egyelőre viszont még bejön, szívesen hallgatom két thrash, doom vagy power metal anyag között. Olyannyira, hogy a szokásos osztályzatnál erre az alkotásra sem tudok kevesebbet adni.
Hmm… hát sajna A The Death South nyomába se ér!