Körülbelül három hetet késett ez az ismertető. De még mindig jobb a statisztikám, mint a zenekarnak, az ő albumuk ugyanis hét évet csúszott. 🙂 (Bal)szerencsére nálunk nincs ostorcsattogás Coly részéről, így az ember néha hajlamos tologatni ezt vagy éppen azt az albumot. A jubileumi cikkek sem mindig akkor jelennek meg, amikor kellene, és egyszer csak elszáll az év, és már nem is látod értelmét, hogy megírd… Persze ez a legsarkosabb eredmény. Az esetek nagy részében csak lesz belőle valami. (Mások nevében nem nyilatkozhatok!) Szerintem a banda is így volt ezzel az albummal. Miért is?
Nos, kezdjük a tényekkel! A csapat hivatalosan 2013-ban alakult Kanadában, pontosabban Hamiltonban, ami olyan rég volt, hogy nem is találtam infót arról, hogy kik voltak az alapító tagok, de minden bizonnyal a John Raposo–Victor Bucur–Krista Shipperbottom trió lehetett (2014-2015 között, szintén igazolhatóan Zac Almas dobos és Kenny Twigg gitáros van még tagként feltüntetve). Legalábbis a 2014-es évet illetően 100 százalék, hogy akkor már együtt klimpíroztak, rá egy évre ki is adtak egy EP-t, Incarnadine címmel. És szevasz, tavasz, a banda mintha indián létsíkokra teleportálta volna magát, eltűnt. Halvány emlékeimben rémlik, mintha hallgattam volna az anyagot, de nem lehetett nagy szám, ha alig emlékszem rá.
Semmi gáz, gondolta a csipet csapat, készítünk egy másik EP-t, így megmaradunk a köztudatban, és így is tettek. Ez lett a 2018-as Unleash the Beast. No, erre már emlékszem, sőt, szívből ajánlom is: kib. jó kis minialbum lett. A címadó és a Black Scorpion tüzes, lendületes és jól felépített nóták, de a Temple of Damned is megállja a helyét, ráadásul annak ellenére tetszenek, hogy rengeteg bennük a power metal betét, itt-ott túl hosszú szólókkal operálnak, de akinek zsánere az ilyen muzsika, az oda lesz meg vissza! Az egyetlen apró hátulütője az öt nótának talán csak annyi, hogy Krista néhol nagyon Alissa White-Gluz-osra vette a figurát, sőt, itt-ott még az öltözékével is hajazott rá, de inkább érzem ezt tisztelgésnek, semmint koppintásnak.
Itt már a másik két tagot is könnyebb követni (egyelőre). A basszgitár mögött Ruslan Lypovskyt, a doboknál pedig Cory Hofingot találjuk. (Olyan nevek fordultak meg itt, hogy néhol csak pislogok. Természetesen ez nem a véletlen műve, Hamilton városa ugyanis híres befogadó jellegéről, a lakosság majd’ 30 százaléka nem született kanadai.) Nyugi, mielőtt a kedves olvasó ledöbbenne, hogy nehogy már, megnyugtatom, hogy Hofing a következő EP-t sem érte meg (de az is lehet, hogy csak vendégzenészként fordult meg itt, ezzel párhuzamosan a Crimson Shadow tagja is volt): Lypovsky egy évre átvette a helyét, miután jött Chris Pacey a négyhúrost kínozni. Ne higgyük azonban, hogy 2019-ben, amikor belépett Cale Costello, stabilizálódott a felállás, mert azzal bizony nagyot tévedünk: ő a stúdiómunkálatokig jutott, hogy aztán felváltsa a jelenleg is itt doboló Duval Gabraiel. Ehhez képest egy Agatha Christie regény smafunak tűnik.
Éééés igen, elértünk… nem, még mindig nem a debüt albumig, hanem a 2020-ban megjelenő harmadik (!) EP-ig (meg lehet köszönni, hogy a single cuccokat kihagytam). Ez volt a Wings of Agony. És nem fogjátok elhinni, ez sem lett rossz. Kiforrottabb nóták, egyedibb stílus (Ó, hogy rohadnál meg, mikor jön már az a kib. album!!! – hallom a hátam mögött…). A két klipesített nóta, a Wings of Agony és a Blood Lightning már valóban első osztályú szerzemény, az előbbi egyenes utalás a jövőbeni zenéjükre. Amire azért csak kellett várnunk újabb másfél évet…
Szerencsére nem volt hiábavaló a várakozás: egy minden szempontból modern, mai korong került a kezünkbe, ugyanis mind a banda megjelenése, mind a zenéje, bár merítkezik a régiekből, a 21. századot idézi. Feszes tempó, nagyon technikás gitárjáték, egyszerű dobok adják a számok alapját, és ugyan a poweres sound megmaradt, de az is inkább csak az alaphangzás végett (itt-ott már inkább gyorsabb a muzsika). Ezek mind arra hivatottak, hogy kiemeljék a csapat fő erősségét, Krista hangjátékát, ami teljesen érthető. Szerintem a jövő egyik nagy énekesnőjét hallhatjuk, aki játszi könnyedséggel váltogatja a hangfekvéseket, de a hörgős momentumokat is remekül lehet érteni, az énekhangok pedig önmagukban is 10 pontosak. Én ugyan itt-ott továbbra is hallom más, nagy énekesnők hatását, mégsem félek attól, hogy idővel ne vetkőzné le ezt, és mivel még ifjú a hölgy, nagy jövő várhat rá. Mind a karaktere, mind a megjelenése frontembernek teremtette.
Azt őt mindenben támogatók, Victor Bucur és John Raposo egy nyúlfarknyival sem maradnak el mögötte. Hihetetlenül professzionális és egyedi zenét nyomnak, minden egyes pengetésükből árad az erő, a lendület és a dallamosság, mondhatni, ők a „melodikusok” ebben a „melodikus death” zenekarban, bár utóbbi definíciót nem véletlenül tettem macskakörmök közé. A death hangzást sajnos hiányolom, az kimerül az énekhangban, amit sajnálok, ezen a téren magas labdát hagytak ki. Az a fiatalos düh, agresszió, ami megvolt az EP-kben, annyira hiányzik innen, mint árvaházból a szülő. Az azóta eltelt igencsak tetemes idő alatt az valahol elveszett. Remélem, megtalálják, mert csak ez az egy elem hiányzik ahhoz, hogy igazán naggyá váljanak, és kitűnhessenek ebből a szcénából. Bár az album ontja a slágerszámokat, a jobbnál jobb gitártémákat, egy csepp brutalitás új szintre emelné őket.
De hogy ne csak a kesergésemet olvassátok, jöjjön a dicséret is! A nyitó To Kill or to Crave teljesen beszippantja az embert, én például simán minden este meghallgattam, és minden egyes hallgatás után csak jobbnak éreztem. Krista hangja szinte berobban a térbe, a nóta váltásai mind a gitár, mind az ének terén észrevétlenek, mégis élesen, karakteresen hangzanak. Hasonló kedvencem a What Sleeps in Your Mind. Itt sokkal egyedibbnek érzem az éneket, amit felismerhetünk, ha hallgattuk a Wings of Agony című számot (na, ki vette a fáradságot, hogy belefüleljen? 🙂 ). Ugyan nem említettem, de annak idején reménykedtem, hogy azt a vonalat viszik tovább. Sajnos csak egy számig jutottak…
Nem kevésbé minőségi nóta a Phantom sem, ami az elvesztegetett évekről szól; remélem, nem az elmúlt tíz év zenei munkásságára akartak utalni. Középtájon érzek pár gyengébb számot, mintha egy kicsit leült volna a lendület, de szerencsére itt sem adták lejjebb, és ha másért nem, az utolsó három számért érdemes várni, itt újfent valódi dalokat kapunk. Az In Silence We Reign–Eclipse–Lost in Soul trió igazi csemege, talán itt érződik a leginkább az egyediségük, saját stílusuk. A záró Lost in Soul gitár-hegedű párosa mélabús melankóliát ad a számnak, és a maga módján balladisztikussá is teszi azt, ami így remek zárása az albumnak.
Nem tökéletes a lemez, és magunk között szólva, elég szenvedősen is hozták össze. Négy és fél pontot nekem mégis simán ér az anyag, kraft pedig van bennük, meglátjuk, mit tesznek le az asztalra az elkövetkező tíz évben!
Nagyon jó zene. Köszönöm Reapernek a cikket, hogy megismerhettem a zenekart.
Akkor ez meg az én ajándékom neked 😀 !