A Karma to Burn mellett most hirtelen nem tudok másik olyan csapatot említeni, akik alapvetően instrumentális zenét játszanak, és akiknek így is kifejezetten tetszik a muzsikájuk. Sejthetitek, mostantól a Howling Giant is ezt a halmazt gyarapítja. Ráadásul ők is azon bandák közé tartoznak, akik múltkori, „Bemutatkozó” album című cikkemet ihlették (itt olvasható): csupán három EP után jelentkeztek első nagylemezükkel, amelyet egy split kiadvány, majd pedig egy újabb EP (az idei Alteration) követett. Gyorsan hozzáteszem, a zenekar többi albumán hallunk éneket, csak a Sergeant Thunderhooffal közös „kislemezre” felkerült Masamune című nótának sincs szövege (ami viszont csaknem olyan hosszú, mint a mostani alkotás négy dala együttvéve).
A pszichedelikus stoner/doom muzsikát játszó csapat 2014 óta létezik, az alapítók közül azonban ma már csak Tom Polzine gitárost és Zach Wheeler dobost találjuk a fedélzeten. Sebastian Baltes basszusgitáros 2019 óta játszik velük, Marshall Bolton billentyűs pedig tavaly csatlakozott hozzájuk; utóbbinak ez az első közös munkája a fiúkkal.
Az USA Tennessee államából, egész konkrétan Nashville-ből származó négyes dalainak központi témája az űrutazás: ez a képi világ legtöbb anyaguk borítóján visszaköszön. Ennek megfelelően elszállós zenét hallunk, amelyben a kozmikus riffeket időnként hömpölygő, Hammond-os szintihangok szövetébe bugyolálják. A hallott muzsika nyilván jóval acélosabb, mint a Pink Floyd soundja, viszont kevésbé vaskos, mint a Karma to Burn riffkavalkádja. A magas gitárhangok sokat lágyítanak rajta, és a basszus is hangsúlyosan van jelen: az első nótában (Understudy) például már-már a gitárral azonos szintű munkát végez, a Luring Alluring Rings végén pedig kellemesen dong-dörmög a fülünkbe.
Az itt elhangzó daloknak – ugyanúgy, mint a filmeknek vagy a sci-fi képregényeknek – sztorijuk van: fogós témák váltják egymást, amitől a zene kellően változatos lesz, egyáltalán nem hiányzik belőle az ének. Amiben természetesen az is szerepet játszik, hogy nem vég nélküli hangszeres előadást hallunk: a bő 20 perc még egy ilyen típusú produkcióból is befogadható.
A monumentális témákat ellensúlyozandó, az alkotók a dalcímekben szabadjára engedték játékos énjüket. Az Understudy-ról nekem az understand ige múlt idejű alakja ugrott be; a Luring Alluring Rings (Vonzó, csábító gyűrűk) az egymásra nagyon hasonlító szavak mágikus körtánca; az Enemy of My Anemone (A szellőrózsám ellensége) cím első és utolsó tagja alakjában és hangzásában rímel egymásra; a Farmer Maggot’s Crop (Kukac farmer termése) pedig szimplán egy vicces kép. Utóbbi nótában egyébként egy „műfajidegen” gitáros, a jazzben, bluesban, countryban otthonosan mozgó Mike T. Kerr szólózik.
Kedvenc számot nem tudok kiemelni az albumról, mivel úgy hallgatom, mint egy négytételes zeneművet, amelynek egyes elemei szerves egészet alkotnak. Ellazulásra, űr- és egyéb utazáshoz, munkához kiváló háttérzene. És persze jóval több annál: nálam például az idei év második legjobb EP-je címet érdemelte ki. Várom a hasonlóan színvonalas folytatást, addig pedig a csapat egy másik anyagával, a Black Hole Space Wizard: Part 2-val is megismerkedem.
Leave a Reply