Levélváltás Follinus Andrással, az egykori Mindcrime zenekar dobosával
Legkedvesebb zenei emlékeim egyike a kilencvenes évekbeli Mindcrime zenekar – postán megrendelt –Örökké nem eshet… című demókazettája. Olyan reveláció volt ez számomra, hogy hónapokig szinte más sem pörgött a magnómban. A banda itthon megkerülhetetlenné vált metal vonalon. Az akkoriban újra nagyobb teret nyerő hardcore irányzat betörése pedig még inkább kedvező tényezőnek bizonyult az útjuk során. Fiatalos lendület, vagány kiállás, megannyi buli – ahogy az meg van írva… Miként az is, hogy egyszer ez is véget ér… Follinus Andrással, a banda dobosával emlékeztünk egy kicsit a múltra.
Mesélj, kérlek arról, hogyan talált egymásra ez a négy srác a kilencvenes évek legelején? Milyen kedvencek inspirálták benneteket?
Ráth Zsolt és Kronavetter Laci – akik már ismerték egymást közös számítástechnikai munkájuk révén – feladtak egy hirdetést, amelyben dobost kerestek. Laci Csepelről ismerte Yodát (Lénárt Attilát), aki basszusgitározott. Ez volt az ős-Mindcrime, amiből 1995 végén, másfél év után Yoda kivált. Az ő posztját foglalta el Vincze Tamás. Akkoriban ez úgy ment, hogy szóltunk barátoknak, zenész ismerősöknek, hogy „Tudsz egy jó basszert?”, és jöttek a nevek, telefonszámok. Nem volt sok rockklub, azokat ugyanaz a kör látogatta, és majdnem mindenki játszott valamilyen hangszeren.
Első bemutatkozásotok 1996-ban a négyszámos Örökké nem eshet… volt, ami nyilván A holló című film témakörére utal. Viszont volt még előtte egy demótok…
1995-ben jelent meg az első demóanyagunk, amelyen a Warrior Soul és a Valami káosz szerepelt. A ’96-os Örökké nem eshet… albumon a Holló című szám valóban a filmre utal. Valahogy ilyen volt a ’90-es évek közepének hangulata. Kicsit dark, kicsit nyomasztó, de érdekes és meglepetésekkel teli. Emlékszem arra az időre, amikor a klubok és zenék dühösek és sötétek voltak, ugyanakkor tele energiával, tettvággyal és az összetartozás érzésével. Nincs bennem nosztalgia, ma sokkal jobban érzem magam a bőrömben. Könnyebb és színesebb az élet, nem kell dühöngeni, a technikának köszönhetően minden kényelmesebb, ami az élet minden területére, így a zenei életre is kihat. Mégis élvezettel hallgatom ezt a négyszámos kislemezt is, mert van húzása.
1997-ben kijött az első albumotok Zombie címmel. Azzal sikerült előrelépnetek népszerűség terén, megcsípnetek esetleg egy nagyobb turnét?
Majd’ 25 év távlatából már nehéz megítélni. Előtte is, utána is folyamatosan koncerteztünk. Szinte minden hétvégén játszottunk, gyakran már csütörtöktől. Nagyobb turnénk egyszer volt, az Actionnel csináltunk egy országjárást. A Zombie után már jobban ismerte a számokat a közönség a koncerteken, mert volt egy album, dalszövegekkel, amit otthon is lehetett hallgatni.
Több helyen is jobb híján groove metalnak aposztrofálták a zenéteket. Nyilván a Pantera, Prong, Biohazard irányból érkezők könnyebben tudtak azonosulni veletek…
Igen, ez mindig probléma volt, hogy hogyan definiáljuk a zenénket. A groove metalt most hallom először, de nagyon találó! Sokféle zenét hallgattunk, főleg olyanokat, amelyekben volt zsigeri gitár. Mindenki szeretett valamit, ezek sokszor fedték egymást, így jött létre egy jó kis mix. Az albumainkat most is rendszeresen hallgatom Spotify-on a kocsiban, és szerénytelenség nélkül mondom, hogy nagyon húznak!
A kilencvenes évek a rock/metal szcénában a folyamatos változásról szólt. Mondhatni, szinte évről évre valamilyen új zenei irányzat vette át a főszerepet. Ti hogyan éltétek meg mindezt? Nyilván nem lehetett figyelmen kívül hagyni…
Én ezt az 1999-2000-es évekre tenném. Linkin Park, P.O.D., Papa Roach, Machine Head, Korn stb. Ezek a bandák ránk is hatással voltak, és addigra már mi is másokra. Hirtelen mindent lehetett játszani, nem voltak szabályok, megszűntek a klisék. Persze a kiemelkedő együttesek, mint a Motörhead, az AC/DC vagy az Iron Maiden, folytatták az útjukat. Sok zenekar viszont az új hangok megjelenésével érdektelenné vált. Ez a korszak is nagyon jó volt, de ez is elmúlt.
Milyen tervekkel, elképzelésekkel vágtatok neki a Funky Boys album megírásának? Szerettetek volna változtatni az előző albumhoz képest zeneileg, esetleg dalírás terén valami újat kipróbálni?
Tudatosan nem törekedtünk újra. Eltelt két év az előző album óta, ami abban az időben – 20-30 éves korunk között – minden téren soknak számított. Mi is és a zenei ízlésünk is változott. Tehát nem volt tervezett lépés, jött, ami jött. Volt, ami jó volt és megtartottuk, és volt, ami nem, azt pedig kidobtuk. Tartott a fent említett időszak, minden kísérlet, új hangzás elfogadott volt, a lényeg, hogy megdörrenjen!
A vidéki klubélet nagy hatásfokkal működött akkoriban, nem beszélve a művházas turnékról… Mennyire merültetek bele a bulizásba? Vannak jó sztorik, amiket szívesen megosztanál az olvasókkal?
Akkoriban (1994–2002 között működtünk) szinte minden héten, a hét több napján volt koncertünk. Rengeteg jó történet van, de nem tudnék egyet kiemelni. Ma már nem is tűnne olyan viccesnek, lazábban fogtuk fel az életet, mint most. Az egész légkör az országban nem volt ennyire visszafogott. Minden kialakulóban volt, sokszor még a szokások is. Képzelj magad elé négy zenekari tagot, a húszas, harmincas éveik fordulóján, valami jó sötét, füstös klubot, olcsó piákkal, hasonló fiúkkal, lányokkal a közönségből és meg is van a jó sztori.
Forgattatok egy 50 perces kisfilmet Placebo címmel. Milyen céllal készült, és mit érdemes tudni róla?
Különösebb célja nem volt, csupán az, hogy összerendezzünk egy többórás nyersanyagot. Akkoriban nem volt okostelefon, kamerát kellett vinni, ha filmezni akartál. Márpedig mi néha akartunk! Felvettünk sok mindent, koncertet, koncert előtti, utáni időt, sokszor nem is tudta az egyik, hogy a másik kamerázik. Annyi anyag gyűlt össze, hogy felvetődött, ebből lehetne egy kisfilmet vágni. Itt-ott persze kellett célzott felvétel is, hogy terelje a forgatókönyv vonalát. A sok száz órányi eseménydús és eseménytelen jeleneteket elkezdtük átfésülni. Kijelöltük azokat a részeket, amelyek maradhattak, amelyek nem, és amelyek semmiképpen sem! VHS-en adtuk ki… Mintha a kőkorszakról beszélnénk… Nekünk megvan az eredeti béta verzió is, talán digitalizálni kellene. A film fent van a YouTube-on, remélem, mire a fiam felnő, már nem fogja ott találni. A többiek nem ilyen szerencsések, náluk már nagyok a gyerekek, és ezek után egy szót sem szólhat az apjuk!
Közben egy válogatásalbumotok is megjelent, majd 2001-ben a Piros hetes. Erre a – sorban utolsó – lemezre hogyan emlékszel?
Utólag ezt tartom a kedvencemnek, a leghúzósabbnak és a legegységesebbnek. Már úgy csináltuk, hogy tudtuk: senkihez nem kell igazodnunk. Egyrészt mert megtartottuk magunknak a tulajdonosi jogokat, és csak a terjesztést adtuk át a Warnernek, másrészt éreztük, hogy a magyar underground metal életben körülbelül ennyi van, innen már nehéz feljebb lépni. Vagy csak olyan kompromisszumok árán, amelyek elfogadásával már pont kiléptünk volna ebből az underground metal szcénából. Ez adott egyfajta felszabadultságot. Azaz bizonytalan a holnap, meg úgyis mindegy, úgyhogy csináljuk azt, ami jólesik! Így nem agyaltunk sokat, hanem nyomtuk a próbateremben, és minden számnak nagyon rövid idő alatt meglett a váza.
Nyilván elkerülhetetlen kérdés, hogy mi vezetett a banda feloszlásához…
Erről semmi „szaftosat” nem tudok mondani. Nem volt köztünk nagy balhé, összeveszés, vagy hogy valaki elszerette volna a másik barátnőjét stb. 🙂 Egész egyszerűen kifulladt a dolog. Azt éreztük, hogy már nincs nagyon felfelé. Nem azért, mert mi egy csúcszenekar voltunk, és megelégedve hátradőlhettünk volna, hanem mert elértünk egy olyan szintre, ahonnan már látszott, hogy ezzel a zenével kábé meddig lehet majd eljutni, másrészt az úgynevezett „körülmények” is kezdtek változni. Idősebbek lettünk, és 30 körül/felett mindenki komolyan dolgozott, vállalkozott stb. A zenét egyre profibban kellett volna csinálni, hiszen ha már valahol ott vagy, nem akarsz visszalépni. A profi zenélésbe időt kell beletenni, minimum a koncertek idejét. Hiszen meg kell élni valamiből, a CD-kiadás pedig zsákutca volt (ez mára még jobban látszik). Több koncertünkön is hoztak nekünk aláírni másolt CD-t, szép nyomtatott borítóval. Mit mondasz egy 16 éves srácnak/lánynak, ha ilyet látsz? Hogy vedd már meg ötezerért, mert akkor abból nekünk is jut ezerötszáz? Inkább örültünk, hogy ő is örül, de beláttuk, hogy úgy pláne nem fogunk tudni száz százalékban a zenére koncentrálni, ha mellette mindenkinek teljes munkát kell végeznie.
Pont olyan szakaszába értünk az életünknek, amikor mindent meg kellett alapozni, a jövőt anyagilag is el kellett kezdeni építeni. Tisztelem azokat, akik máig zenélnek, de teljesen tisztában vagyok az anyagi körülményeikkel, azzal, hogy csak a zenéből mire lehet jutni. Amikor már bőven voltak koncertjeink, lemezeink, rajongói leveleink stb., akkor logikusan jött a kérdés: na és a pénz? Az tíz-húsz év múlva is ugyanennyi lesz? Mert ha az akkori pénzünket felszoroztam volna hússzal, akkor sem jött volna ki az az összeg, ami ma kell ahhoz, hogy jól érezd magad a bőrödben.
Húsz éve nem aktív a Mindcrime. Azóta érkeztek felétek megkeresések akár a közönség, akár a szakma részéről? Elképzelhető, hogy valaha újra együtt zenéljetek?
Mondják, soha ne mondd, hogy soha, de ha reális szeretnék lenni, nem is tudom, minek kellene történnie, hogy újra lenyomjunk akár egy „búcsúkoncertet” is. Egyrészt például nekem személy szerint 2002 óta nem volt dobverő a kezemben. Ezt, mondjuk, intenzív gyakorlással pár hónap alatt kezelni lehetne. De hogy az a buli olyat üssön, amit a közönség és mi is megérdemelnénk, ahhoz annyi időt kellene beletenni, amennyit nem bírnánk. Persze, kérdezték innen is, onnan is, hogy mikor lesz újra legalább egy buli, mert az olyan jó lenne… De mi lenne ennek a célja? A dobszerkómat körülbelül egy hónapja ajándékoztam oda egy barátomnak, addig összecsomagolva, bezsákolva állt a garázsban, és Laci is eladta már a cuccait. Persze ezen is lehetne segíteni, de – amint fentebb mondtam – minek? Egy jó este kedvéért? Hála Istennek, így is szép számmal vannak jó estéim, és remélem, hogy a volt rajongóinknak is jó az életük, nem kell a múltba révedniük és nosztalgiázniuk. Persze nem tudom, mit mondanék, ha előkerülne egy teljesen berendezett próbaterem, Zsolt, Tom, Laci és Árpi ott várna bent, és onnan felhívnának, hogy na, mi van, mikor érsz ide? Lehet, hogy rááldoznék pár estét. 🙂
Azóta mivel foglalkoztok? Van, aki továbbra is zenél valahol?
Semelyikünk nem zenél, és nincs a zeneiparban, de még annak a környékén sem. Laci reklámfilmezik, profi filmeket készít. Zsolt könyvel, saját cége is van. Tom a biztonságtechnika területén dolgozik, riasztók, tűzjelzők, ilyenek. Árpi – amikor utoljára hallottam felőle – egy nagy külföldi fűtéstechnikai cégnél volt valami fejes. Nekem pedig egy kereskedelmi cégem van, konyha- és légtechnika. Hát, egyik sem egy rock-karrier! 🙂 De őrizzük a lángot, és néha rákapcsolunk a Spotify-ra!
Milan Rose
Leave a Reply