Heretic: Torture Knows No Boundary (1986)

A Heretic nálam sokáig a semmiben lebegő csapat volt. A német Steeler Strike Back című albumát a Music Boxban (vagy a Vikingben) vettem meg műsoros kazettán, annak a B oldalán lapult meg helykitöltőként a Los Angeles-i power/thrash csapat bemutatkozó EP-jének öt dala. És bár tetszett az anyag, nem váltak nagy kedvenceimmé, nem is követtem további pályafutásukat. Csupán az utóbbi években ismerkedtem meg első nagylemezükkel, az 1988-as Breaking Point-tal, az pedig csak most, e cikk írását megelőzően derült ki számomra, hogy a zenekar ma is aktív, és 2011-es újraindulásuk óta további két albummal gazdagították diszkográfiájukat.

A bandát 1985-ben alapította Brian Korban gitáros. Már az első felállásban ott találjuk mellette Rick Merrick dobost, aki a Heretic első korszakának valamennyi kiadványán játszott, illetve Mike Towers (eredeti nevén Michael Torres) énekest, akinek hangja ebben az együttesben csupán a Metal Blade Metal Massacre VII válogatáslemezére rögzített Impulse című nótában hallható. (A frontember innen az Abattoir-ba távozott, amelynek második albumán, az 1987-es Only Safe Place-en ragadta magához a mikrofont.) Az ő helyét foglalta el egy évvel később Julian Mendez, aki akkor még csupán a debüt EP-hez adta a nevét, 2011 óta viszont Korban mellett a csapat másik veteránjának számít.

A ’86-os felállás Bobby Marquez gitáros és Dennis Ohara basszusgitáros csatlakozásával vált teljessé. Annak idején egyébként a Death Angel mellett a Heretic lehetett a nyugati part másik „egzotikus” csapata, hiszen a fotók tanúsága szerint Merrick és Ohara is ázsiai felmenőkkel rendelkezett. A Metal Blade valamiért komoly potenciált látott a fiúkban, s ezért az elkövetkező években jelentős hátszelet biztosított számukra. A hangmérnöki székbe például nem kisebb nevet sikerült beültetni, mint Bill Metoyert, aki addigra már tisztes hírnevet szerzett magának a durvább zenék világában (Armored Saint, Flotsam and Jetsam, Dark Angel, Slayer, Trouble stb.). Ugyanakkor érdekes, hogy a kiadó mennyire nem figyelt oda arra, hogy a promóanyagok összhangban álljanak a valósággal. Mint a mellékelt ábra képaláírásán látható, Merrick nevét egy r-rel írták, Marquezből Marcos lett, a frontember vezetéknevét lehagyták, a keresztnevét viszont sikerült két l-lel írniuk.

A szűk 18 perces, öt számot tartalmazó kiadványon Reverend-, Meliah Rage-, Abattoir-szerű zenét hallunk, Armored Saint- és Malice-ízekkel megspékelve. Nem viszik túlzásba a riffelést, és a témaváltások sem feszítik szét a nótákat, így a thrasht a power metaltól elválasztó arany középútnak inkább az utóbbi oldalán mozogtak otthonosabban. A bemutatkozás értékét az sem csökkenti a szememben, hogy az első nóta (Riding with the Angels) feldolgozás; én általuk ismertem meg a dalt, a Samsontól később hallottam (Shock Tactics album, 1981), az eredeti előadó Russ Ballardtól pedig még soha (Barnet Dogs, 1980). 🙂 Illetve hogy a címadó tétel instrumentális és mindössze két és fél perces. Vagyis Korbanék ezen az anyagon – mintegy demó jelleggel, röviden – több oldalukat is megmutatják, az első nagyobb lélegzetű alkotásukra még további két évet kellett várni.

A Riding… nem különösebben izgalmas nóta, klasszikus rock and roll, érezhető is rajta a ’80-as elejének kissé hard rockos patinája. Azt sem mondhatnám, hogy bejön Mendez kissé hisztérikus, kiabálós-sikoltozós hangja, a zene viszont lendületes, a ritmusgitár kellemesen horzsol, a szólóhangszer pengeélesen hasít, és a basszus is végig ott dübörög a nyomukban. A Portrait of Faith-ben a háttérvokál is szerephez jut, a Whitechapelt hallva pedig szinte jólesik a zene monoton lüktetése, amelyet a Hasfelmetsző („The time is right / I kill tonight”) áldozatának sikolya tör meg.

Brian Korban

Kedvenc szerzeményem azonban egyértelműen az instrumentális címadó, nemcsak erről az anyagról, de a teljes, általam ismert Heretic-életműből. Bár ezt a számot sem virtuózkodják szét, a dal a gitárosok jutalomjátéka: érzelmes, repülős tétel, zenitjén egy szívhez szóló, romantikus témával. Sajnálom, hogy ilyen rövid – a szám és maga az EP is. Utóbbi nem kimagasló alkotás, hozzám valamiért mégis közel tudott kerülni. Talán kompaktsága, talán egyedisége okán.

Bár a metal egyházi szappanopera már ’85-ös Towers távozásával megindult, a forgószínpad igazán a Torture… megjelenését követően lendült mozgásba. Corbanék Mike Howe-t igazolták le Mendez helyére, aki ezt követően a rövid életű Stone Soldierbe tette át a székhelyét (utóbbi csapat két demója közül az elsőn ő, a másodikon az Armored Saint-es John Bush énekelt). Howe-val és Kurdt Vanderhoof produceri felügyelete mellett készült a Heretic már említett első nagylemeze (amelyről korábban Dávid Laci kollégám emlékezett meg, itt), majd a gitáros átcsábította az énekest a Metal Churchbe. Az onnan kitett frontember, David Wayne pedig megalapította a Reverendet, amelyhez – mivel a Heretic Howe elvesztésével megszűnt létezni – Corban és Ohara is csatlakozott. (Micsoda kép: az Eretnek kergeti a Tiszteletest a Fémtemplom oltára körül…)

Julian Mendez

A közelmúltról és a jelenről röviden annyit, hogy a Hereticet Korban és Mendez indította újra 2011-ben. A jelenlegi tagságot rajtuk kívül Stuart Fujinami gitáros, Angelo Espino basszusgitáros és Sean McCormick dobos alkotja. A helyzet pikantériája, hogy a három „új fiúból” kettő már a Reverendben is együtt muzsikált Korban-nel: Fujinami játékát a World Won’t Miss You, Espinoét pedig a Play God albumon élvezhettük…

Erős a csábítás, hogy legalább az egyik újkori Heretic- anyaggal megismerkedjem, de nem igazán írtak jókat róluk, úgyhogy inkább még egyszer lejátszom a Torture Knows No Boundary-t, ami kellemes időutazás a múltba, a kezdő csapatok lelkesedésétől fűtött Los Angeles-i próba- és koncerttermek világába.

 

A cikk szerzője: Coly 1130 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*