Dream Theater: A View from the Top of the World (2021)

Másfél hónappal a megjelenése után talán már lehet érdemi véleményt formálni a tizenötödik Dream Theater nagylemezről, bár ahogy már jó ideje megszokhattuk tőlük, az új CD-nek a sokadik meghallgatás után is vannak rejtett tartalékai. A New York-i zenekar az első három lemezét követően, a Scenes from a Memory kivételével minden egyes korong megjelenésekor kapja az ívet a rajongótábortól. A folyamat Kevin Moore távozásával indult, majd miután Mike Portnoy is felállt a dobszékéről, minden új anyaguk a szélsőséges rajongói vélemények kereszttüzében áll, sőt, James LaBrie énekes mindenkori teljesítménye önmagában is generálja a kommentárokat.

Petrucciék az egyöntetűen negatív megítélésű, nálam is vakvágánynak bizonyult The Astonishing után a legutóbbi Distance Over Time-on a cím nélküli, 2013-as album csapásvonalán haladtak tovább. Két évvel ezelőtti lemezük ráadásul önmagukhoz képest is olyan jól sikerült, hogy gyorsan elfelejtettem nekik a 2016-os tévedésüket. Mementóként ugyan ott porosodik a polcomon az a bizonyos dupla CD, de kötve hiszem, hogy a közeljövőben a lejátszó közelébe kerülne. Egyesek még mindig elvárják tőlük, de LaBrie-ék, ahogy az utóbbi húsz évben egyszer sem, úgy két éve sem fejtették meg újra a progresszív metalt, csak írtak egy szimplán jó lemezt az ezredforduló környéki muzsikájuk szellemében. A friss A View from the Top of the Worldön pedig hellyel-közzel a Distance Over Time vonalát viszik tovább.

Ha párhuzamot kellene vonnom valamelyik korábbi lemezükkel, akkor az új dalok kapcsán az egyik legmetalosabb anyagukat, a Train of Thought-ot és annak közvetlen utódját, az Octavariumot emlegetném. Továbbra is Petrucci áll a kormánykeréknél, a produceri széket ugyan nem, de a keverést most átengedte Andy Sneapnek, aki a legutóbbi Judas Priest albumon Rob Halfordékba is új életet lehelt. Sneap személye mellett a másik aktuális, nüansznyi változás John Petrucci nyolchúros gitárja. Az előbbi dolgot – Andy Sneap jelenlétét – mezei rajongóként, a lemezt hallgatva nem igazán érzékelem, ahogy az új hangszer csatasorba állítása sem szembeötlő; a friss instrumentum szerencsére a mélyebb tartományokban sem oltja ki John Myung hathúrosát.

Egyébként a formáját harminc éve tökéletesen konzerváló basszusgitáros hangszere most, a legelvetemültebb gitár-billentyű párbajok közepette is gyönyörűen szól, sosem tűnik el a hangképből. S ha már Myung, meg kell említenem, hogy a bőgős ezúttal egy újabb dalszöveget is jegyez (Awaken the Master); James LaBrie is előállt két szöveggel, a többi pedig természetesen ezúttal is a gitáros szüleménye. Ami feltűnő, bár az utóbbi lemezeken már megszokhattuk, hogy Jordan Rudess billentyűs nem tolja magát előtérbe, nem áll elő szokatlan hangszínekkel, inkább Petrucci keze alá dolgozik. Félreértés ne essék, gyakran megszaladnak az ujjak a klaviatúrán és a húrokon, de szerencsére nincsenek ragtime, jazz, illetve rajzfilmes témákat idéző futamok. Az itt hallható dalok bármelyike az előző anyagra is felkerülhetett volna, akár a cím nélküli korongra is, bár azok a szerzemények mintha refrén-centrikusabbak lettek volna a mostaniaknál.

A grafikai háttérért ismét Hugh Syme felelt; bár ritkán emlegetjük, de az ő jellegzetes képi világa jó ideje szervesen kapcsolódik a zenekarhoz, és az Octavarium színvilágát idéző front mellett ezúttal a booklet képeit is érdemes átböngészni!

Dalokat szándékosan nem emeltem ki; elég, ha a címadó szerzeményre kitérek egy rövidebb gondolatsor erejéig. A záró, húszperces nagyeposz az új lemez ékköve, amely a terjedelme ellenére egy pillanatra sem válik unalmassá; olyan hangulati ív, érettség és elegancia van benne, ami zeneiskolában nem tanulható. Ez az egy szerzemény megmagyarázza, hogy ezek a figurák miért ülnek még mindig stabilan a progresszív metal trónján. Szó sincs tehát egy új Images and Words-ről, a következő Awake-ről, netán Scenes from a Memory 2.0-ról, viszont a friss cucc a 2005-től kezdődő időszakuk bármelyik lemeze mellé bátran odatehető. Ez pedig a kortárs mezőnyben önmagában elegendő ahhoz, hogy megingathatatlanul a világ tetejéről figyeljék a színteret. Hogy ez rájuk nézve dicséret vagy a követőkre nézve szitok, ki-ki döntse el maga, mindenestre az A View from the Top of the World kapcsán a rajongótábornak ismét van/lesz mit megvitatnia!

Nameless

 

A cikk szerzője: Rattle Inc. 245 további cikk
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*