Cynic: Ascension Codes (2021)

Ahhoz képest, hogy a Cynic első demója ’88-ra datálható, a floridai zenekar nem halmoz el bennünket nagylemezekkel. A ’93-as debüt óta a mostanival együtt négy album alkotja az életmű gerincét – meg persze néhány EP és kislemez –, ami még úgy sem mondható bőséges eresztésnek, hogy a Focus utáni turné befejeztével feloszlatták magukat, és 15 év csend után, 2007-ben alakultak csak újjá – vagyis ’87-es alapításuktól számított bő három évtizednyi létezésük felében nem is voltak aktívak. A kimaradt időben a tagok persze élték az underground zenészek szövevényes életét, és a második album (Traced in Air) megjelenésére 2008-ig kellett várni. Azt, hogy a Focus mekkora alapműnek számít, már rég nem kell bizonygatni. (Dávid Laci kollégám azért elmond mellette pár érvet, itt) Minősége és jelentősége a Death legjobb albumaival mérhető, például a Human-nel – ami persze nem véletlenül jut eszembe róla.

A már pályája csúcsán tanyázó Death főnök vendégszereplésre invitálja a demós korszaka végén járó, és első lemezére készülő Cynicből Paul Masvidal gitárost és Sean Reinert dobost, és a basszusgitáron csatlakozó Steve Di Giorgióval kiegészülve, Schuldinerrel az élen, négyen rögzítik ezt az örökbecsű albumot. Ez ma már történelem. Rövid ideig tartó személyi átfedések ide vagy oda, én egyszerűsítek, és a nem létező véletlen számlájára írom, hogy a két csapat dalépítkezési logikája a felszín alatt nagyon hasonló – vagyis amiben jó volt Schuldiner és az épp’ mögötte álló csapat, abban jó a Cynic is: az egymással alig-valami kapcsolatban álló témák és váratlan váltások dinamikájából adódó, örökösen ébren tartó vibrálásban.

Masvidalék merészségben már a Focuson is meghaladták a Death-t – és későbbi dolgaikra ez fokozottan igaz. Olyannyira, hogy a jazz-ihletettségű, egymás hangszereinek szólamaiba belegabalyodó zenei textúra egyre távolabb került a death-alapoktól, és az énekből is eltűnt az egykor annak szerves részeként funkcionáló (bár nem túlerőltetett) hörgés. Nem minőségbeli a különbség, hanem a kályhától mért távolságuk más. Zenéjük egyre éteribb lett (Kindly Bent to Free Us – 2014), mozgásterüket annyira kitágították, hogy csaknem lesétáltak a térképről – de az általuk belakott fehér foltok továbbra is megmaradtak fehér foltoknak. Ekkorra már rég nem a death metal volt a viszonyítási pont.

(A kettes és a hármas korong közé utólag beillesztett The Portal Tapes életműbeli státusza számomra a mai napig bizonytalan, hiszen a Portal zenekar anyagáról van szó, amit lényegében Cynic tagok készítettek a feloszlás és névváltoztatás utáni átszervezést követően. Figyelembe véve, hogy az idők során hová fejlődtek, a The Portal Tapes sem lóg ki túlzottan a sorból, bár nem is része annak száz százalékban. Az, hogy 2012-ben Cynic név alatt jött ki – vagyis örökbe fogadták saját gyermeküket, a „hoztam is ajándékot, meg nem is” klasszikus esete –, csak azt a benyomást erősíti, hogy a Cynicben mindig is több volt a Cynicnél.)

Hogy egy zenekar életében mekkora változást/törést jelent két oszlopos tagjának elvesztése, azt még innen a távolból is át tudjuk érezni. Sean Malone basszusgitáros és Sean Reinert dobos is 2020-ban távozott valamelyik égi jazz-death bandába (bár Reinert már 2015-ben kilépett a Cynicből), vagyis a három albumot jegyző zseni trióból mára csak Paul Masvidal maradt hírmondónak és zászlóvivőnek. Egy ilyen gyökereket érintő fordulat, akár az előttünk álló lemezen is rajta hagyhatná nyomát – de kardinális változást én nem érzékelek benne, finomhangolást azonban igen. Reinert távozásától kezdve Matt Lynch ül a dobok mögött, aki minden tekintetben olyan szintet üt meg, hogy játékát külön is érdemes figyelni. Malone hangszeres tudása viszont valóban pótolhatatlannak tűnik, így a helyére került Dave Mackay programozott basszusszintetizátoron teszi a zene alá a mélyeket, amivel kapásból ad az egésznek egy diszkrét futurisztikus jelleget. Masvidal személye pedig ugye eleve adott, és ahogy eddig, most is az dönti el, milyen lesz az aktuális Cynic album, hogy a fiatal kora óta a távol-keleti vallásokhoz és a spiritualizmushoz vonzódó gitár-guru miként képzeli azt el.

Eddigi megjelenéseik artwork-jét nézegetve a Hihetetlen magazin ezo cikkeinek illusztrációi jutnak eszembe, és látva az Ascension Codes frontját (és olvasva a számcímeket, szövegeket), nyilvánvaló, hogy ez az ajtó is ugyanabba a szobába nyílik. A 18 tétel fele félperces átvezető – fellibbenő hangfoszlányok –, amelyeknek kód-szerű címei mintha a Mengyelejev táblázat ismeretlen oszlopaiban megbúvó elemek izotópjainak listája lenne. Nem tudom, mi indokolja, hogy külön track-ként szerepeljenek, mert ha az előttük álló vagy az utánuk következő számokhoz tapadnának, azoknak szerves részeként ugyanúgy funkcionálnának, az összkép semmit nem változna, és a dalok közti navigálás is könnyebb lenne – de igazából a hiányukat sem siratnám meg.

Az általuk keretezett szerzemények viszont kolibrikként vibráló prog-thrash gyöngyszemek, és nagyjából a következő sorrendben ütnek be: Mythical Serpents, In a Multiverse Where Atoms Sing, Diamond Light Body. Erre a háromra fűzhető fel a többi. Egy Cynic-rajongót nagy meglepetés nem fog érni: agyasság, futurisztikus hangulatú struktúrák és pokoli hangszeres tudás emeli ki az anyagtalanság ködéből az olyan lassabban életre kelő tételeket is, mint a The Winged Ones, az Architects of Consciousness vagy az Aurora. Lynch és Masvidal témáinak kergetőzése és együtt lélegzése tarka élettel tölti meg a kanyargó ösvényeken kibontakozó szerzeményeket. Ez alól egyetlen kivétel akad csupán, a DNA Activation Template; itt csak a végén köszön vissza a The Winged Ones főtémája, egyébként kozmikus cyber ambient hangszőnyeg tölti ki a dal nagy részét, amiben Masvidal „hazatelefonál”.

Utcáról utcára, szobáról szobára haladva kerít hatalmába az az érzés, hogy ezeket a dalokat külön-külön és együtt is sokszor fogom még hallgatni, mert akkor is lekötik a figyelmem, amíg formát öltenek, és akkor is, amikor már meztelenül állnak előttem. Az, hogy jóleső érzés rájuk tapadni, részben a hangzásnak köszönhető, részben pedig annak – és ez még engem is meglep –, hogy az egész fölött, testen kívüli állapotban ott lebeg Masvidal hangjának félig robotizált „vokóder-alteregója”, ami egy DNS-manipulált angyal énekének tűnik, és amit ugyan eddig is ismertünk, de itt most kiemelt vonzerőt érzek benne, és valóban a borítón látható világba emeli az albumot.

Elsőre csak felvillanó érzetekből összeálló homályos képet kapunk, egy hézagos kontinuitású és hullámzó intenzitású görbét, amit a mindenség háttérzajából különített el az emberi találékonyság, de még nem dőlt el, hogy értelem áll-e mögötte, vagy csak az ismétlődések természetes ritmusát gondoljuk céltudatosan szélnek eresztett, jelentéssel bíró információnak. Második-harmadik nekifutásra élesednek a kontúrok, de egy Cynic album megfejtésére pár nap bizonyosan nem elég. Én hetekben számolom, míg kirakom a kockát – ha kirakom egyáltalán. Az Ascension Codes Cynic módra nehezített feladvány, és okulva a Kindly Bent to Free Us kimatekozásának nehézségeiből, azt sem tartom kizártnak, hogy itt sincs megoldás. A legnagyobb tévedés talán éppen az, hogy azt hisszük, valahol a mélyén ott van elrejtve a bölcsek köve, amit ha nem lelünk elsőre, újra kell próbálkozni, és újra – mert ott van a titok, és csak azért nem találjuk, mert nem vagyunk kitartóak a kutatásban, nem figyelünk eléggé. Pedig lehet, hogy nem. Lehet, nem is így van. Az egyenletnek talán nincs is megfejtése – mert egyenlet sincs.

Persze ez egy megúszó hozzáállás. Ezzel az okfejtéssel minden zagyvaságra, az összes meg nem értett, fárasztó „művészkedésre” rá lehet bólintani, de legyünk őszinték: tényleg ismernünk kell minden ok-okozati összefüggést ahhoz, hogy kedveljünk valamit, vagy elég csak a ráhangolódás puszta ténye, hogy működjön a dolog, és élvezeti potenciált leljünk benne? A friss Cynic opusz kapcsán én azt ajánlom, első körben elégedjünk meg ennyivel. A frekvenciák közt kell megkeresni a megfelelő hullámhosszt, és hátradőlve várni, hogy a jel összerakja bennünk magát.

Egy formabontó zenekar különleges albuma az Ascension Codes, amivel azért nehéz dűlőre jutni, mert az ember néha azt sem tudja, melyik oldalánál áll vele szemben. Kicsit olyan, mint a csúcsra járatott Mekong Delta és Jean-Michel Jarre paradigmaváltást hirdető kollaborációja, aminek nullpontjában Masvidal meditál, miközben egyik kezével eszelősen pengeti a gitárját, a másikkal pedig harmadik szem csakráját simogatja. Ha úgy veszem, több is ez, mint metal, ha meg úgy, akkor kevesebb – de nem tudom pontosan, mi. Ez valami más. Ez Cynic.

Eleinte szkeptikus voltam, de most azt mondom, jó ez a lemez, csak szokni kell, mint a többit. Progresszivitás és egyediség tekintetében öt csillagot érdemel, befogadhatósági oldalról maximum négyet, élvezeti értéke pedig olyan szinten hangulatfüggő, hogy meg sem próbálom számszerűsíteni. Egy ilyen mű értékelésekor az összességben adott négy és fél csillag talán nem is magát az albumot árazza be, hanem az én pillanatnyi helyzetemet mutatja a Cynichez való viszonyom skáláján.