Rég megtanultam már, hogy sosem szabad bedőlni a túl szépnek tűnő igereteknek, azonban a bennem élő örök tinédzser metalos néha még így is hajlamos elhinni, hogy egy-egy kedvence nem a levegőbe beszél az új lemeze kapcsán. A Between Worlds debütálásával kapcsolatban is szerettem volna, ha igaznak bizonyulnak a jól hangzó reklámszövegek, és az év egyik légütősebb metal lemezét vehetem majd a kezembe. Mivel nagy rajongója vagyok a Ronny Munroe énekes fémjelezte Metal Church korongoknak, igencsak felvillanyozott a hír, hogy az új csapatában is azt az amerikai power metal vonalat kívánja továbbvinni, ami leginkább a Fémtemplom és a Crimson Glory híveinek fog bejönni. Örömöm határtalan volt, olyannyira, hogy még az olyan árulkodó jeleket is figyelmen kívül hagytam, mint például Alessandro Del Vecchio jelenléte.
A fent említett billentyűs/basszer/producer/mindenessel alapvetően semmi bajom nem lenne, ha megtenné nekem azt a szívességet, hogy távol tartja magát a kedvenc énekeseimtől. Tehetségtelennek ugyan semmiképpen nem nevezném talján dalkovács barátunkat, de azért kétségtelen, hogy közel sem akkora zenei kaméleon, mint amilyennek látszólag képzeli magát. Jellegzetes stílusa annyira áthatja az összes formációja zenéjét, hogy általában fél perc után meg lehet állapítani, ha egy adott lemezben benne van a keze. Értem én, hogy egy rendkívül elfoglalt zeneszerzőről van szó, akinek minden második Frontiers kiadványhoz köze van valamilyen formában, ám ettől függetlenül néha vehetné a fáradtságot, és utánanézhetne aktuális partnerei zenei előéletének. Ronny Munroe rajongói ugyanis aligha egy billentyűfátyolba csavart, AOR-ral kacérkodó, elvétve metalos jegyeket mutató lemezt vártak kedvencüktől.
Fércműről persze nem beszélhetünk, ilyen tapasztalt vén rókáktól ez furcsa is lenne, de a promóciós szövegben emlegetett power metal csapatok zenei örökségét azért inkább ne itt keressük. Könnyen hallgatható, igényesen hangszerelt lemezt hoztak össze a fiúk, de a beígért metal-orgazmus sajnos elmaradt. Már rögtön a lemezt indító címadó dal nyitánya is nyilvánvalóvá teszi, hogy itt bizony nem a pusztító riffek fogják uralni a hangzást, sőt, a keverési arányoknak köszönhetően a hathúrosoknak sokszor szinte csak kísérő szerep jutott a billentyűk mellett. Kissé értelmetlennek érzem ezt a húzást, hiszen többek között olyan gitáros legendák ólálkodtak a stúdió környékén, mint Jack Frost és Chris Caffery. Ha csak egy kicsit több teret engedtek volna ezeknek a riffmestereknek, egyből más lenne a leányzó fekvése.
A jó öreg Ronny viszont nem okoz csalódást, ő legalább hozza a szokásos remek formáját. A maga karcosságában is dallamos orgánumát mindig öröm hallani, mi több, hősünk sokoldalúságát jól mutatja, hogy ebben a melodikusabb zenei közegben is remekül megállja a helyét. Kiváló teljesítménye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kezdeti csalódottságomat le tudjam küzdeni. A sokadik meghallgatás után már azt mondom, hogy könnyedebb hangvétel ide vagy oda, egész jó kis dalokat lapátoltak össze neki erre a lemezre.
Mert ha túltesszük magunkat a lemez kapcsán tett kissé félrevezető ígéreteken, akkor bizony hamar feltárulnak előttünk az album értékei. A jó öreg Ronny és kis csapata nem bánt szűkmarkúan a fogós dallamokkal, a jól elcsípett refrénekkel, sőt, időnként a gitárosok is szépen kitesznek magukért, hiába is próbálta őket Del Vecchio úr háttérbe szorítani. Ott van például a Life Enough for Me, amiben billentyűs barátunk kivételesen tudta, hogy hol a helye, így a hathúrosok kaptak is az alkalmon, és teleszórták a nótát remek melódiákkal. De a Soul Chaser döngetősebb riffjei is nagyon rendben vannak, itt egyből fel is sejlik, hogy milyen lett volna, ha a fiúk valóban a metalosabb végénél fogták volna meg a dalszerzést. Érdekes módon, a Flip the Script-et viszont éppen a visszafogottabb, misztikusabb hangvétele miatt szerettem meg. Egy jó kis sztorimesélős darab, az egész album egyik legerősebb refrénjével megkoronázva. A kedvencem viszont egyértelműen a Calm Before the Storm lett, mert érzésem szerint ebben a tételben olvad a lagtökélestesebb egységbe a keménység a dallamokkal. Ha legközelebb csupa ilyen dallal jelentkeznének, talán én sem sírnék ennyit a power metal hiánya miatt.
Nem egészen ilyennek képzeltem a Between Worlds bemutatkozó lemezét, de végül egész jól összehaverkodtunk. Kicsit nehézkesen indult ugyan a barátságunk, de a dalok minősége idővel meggyőzött. Azt, mondjuk, továbbra se bánnám, ha a második lemezen a gitárosok egy kicsit feljebb tekernék az erősítőket, és némi riff-tornádó kíséretében rommá aláznák az elcsépelt billentyűfutamok koronázatlan királyát. A legboldogabb persze akkor lennék, ha Kurdt Vanderhoof felhívná a jó öreg Ronnyt, és felajánlaná neki a Metal Church sajnálatos módon megüresedett énekesi posztját. Mert kiváló szólólemezek ide, Between Worlds oda, nekem ő mindig is a Fémtemplom felszentelt papja fog maradni.
Leave a Reply