Anthrax: Sound of White Noise és Annihilator: Set the World on Fire

Ma két olyan lemezről ejtek szót, amelyek annak idején elakadást, eltávolodást eredményeztek az érintett bandákkal való kapcsolatomban.

Anthrax: Sound of White Noise (1993)

Az Anthrax még a State of Euphoria album időszakában is nagy kedvencem volt, a Persistence of Time már jóval kevésbé jött be, ezzel a lemezükkel pedig végképp az ujjamra csapták az ajtót. Kissé vaskalaposan ma is azt mondom, hogy a New York-i thrash/mosh csapat énekese számomra Joey Belladonna, John Bush pedig az Armored Saint frontembere. 🙂 Persze amennyire idegen volt számomra annak idején ez a párosítás, mai füllel legalább annyi izgalmat rejt magában zeneileg.

Mintha egy új csapatot hallgatnék, amelynek muzsikájában ott vannak az Anthrax jellegzetes stílusjegyei: Ian riffelése, Bello vaskos ujjgyakorlatai és Benante kompromisszumokat nem ismerő tempói, őrült pörgetései, ugyanakkor azt érzem, a „korszellem” hatása alól ők sem tudták kivonni magukat, és az anyagban bizony némi grunge-os ízt is felfedezni vélek (Potters Field első sorai, Packaged Rebellion vége, This Is Not an Exit). A hangzással nincs is bajom, amivel annál inkább, az az igazán fogós dalok hiánya. Az egyetlen kivétel számomra az Only: nem véletlen, hogy egészen mostanáig egyedül ezt a számot tartottam meg erről az albumról. A refrénje fülbemászóan dallamos, nálam ez a Bush-korszak legemlékezetesebb szerzeménye.

Pedig ígéretesen indul az anyag: kifejezetten frissnek, mainak érzem, amit hallok. Az első négy nóta rendben is van, a Hy Pro Glónál indul a „lejtmenet”, onnantól már inkább csak részletek, momentumok tetszenek. Az Invisible még az a nóta, ami jól indul, és aminek a refrénje is szépen beleül a fülbe. A Black Lodge viszont igencsak a Death Angel lírájára hajaz (A Room with a View). A C11 H17 N2 O2 S Na (Sodium Pentathol)-ban ismét csak Benante kéz- és lábmunkájára kapom fel a fejem; kellemesen, már-már punkosan lendületes és üdítően játékos nóta a Burst; és a This Is Not an Exitben is élvezetesen produkálja magát a ritmusszekció, összességében azonban valamiért mégsem üt be nálam ez az anyag. Ha Anthrax-et akarok hallgatni, továbbra is valamelyik belladonnás lemezt veszem elő.

Annihilator: Set the World on Fire (1993)

Idáig tartott a lendület: az Alice in Hell még nagyon tetszett, és a Never, Neverland-en is túlnyomórészt remek nóták kaptak helyet. Megjelenését követően ugyanezzel az elszántsággal szereztem be Jeff Waters csapatának harmadik lemezét is, ami viszont már messze nem hozott olyan lázba, mint elődei.

Megszokhattuk, hogy a főnök mellett sűrűn cserélődnek a muzsikusok, ezen az albumon (csak ezen az egyen) Aaron Randall énekel – egyáltalán nem rosszul. A zene az, ami érezhetőn felpuhult: lágyabb a hangzás, kevésbé nyaktörőek a tempók, kevesebb a virga. Ez alkalommal egy mainstream-ebb anyag került ki a kanadai zseni műhelyéből, mint korábban. Több az akusztikus rész, a líraibb énektéma, összességében tekintve agyasabb, elmélázósabb a produkció.

Már a nyitó címadó is egy tördelt ritmusú, középtempós szerzemény; hiányolom belőle az elsöprő lendületet, ami csak a rá következő No Zone-ban jelenik meg. Jólesően tempózik a Bats in the Belfry, a Snake in the Grass viszont nem igazán acélos nóta, utána pedig egy még ennél is líraibb dal, a Phoenix Rising érkezik, úgyhogy nem nagyon van alkalmunk megizzadni a nagy headbangelésben. A Knight Jumps Queen elmegy, de ez is csak erős középtempós szám, megint csak hangsúlyos basszus-vonalvezetéssel és itt-ott torzítatlanná váló gitárral. A Sounds Good to Me pedig… hard rock, glam, AOR… a csapat egyértelműen az amerikai slágerlistákat célozta meg vele. Egy Alison Hell vagy egy Phantasmagoria után kifejezetten kiábrándító hallgatni. Ez Annihilator? 🙂

Mitől ilyen lágy ez a zene: az énektől? Az igazán harapós riffek hiányától? A Don’t Bother Me egész tökös: gyors, karcos, viszont alapvetően ez is egy boogie nóta. A Brain Dance gitártémája végre visszahozza a korai idők izgalmát, de a verze itt is az amerikai slágergyárból érkezett. A dal középrésze szerencsére kellően őrült ahhoz, hogy számomra a lemez legjobb szerzeményévé tegye az Agytáncot, amelynek a befejezése ráadásul direkt visszautalás az Alison Hell-re…

Waters ezúttal sem fércművet adott ki a kezei közül, de címével ellentétben ez az anyag legfeljebb az érzelmes szíveket lobbantja lángra.

A cikk szerzője: Coly 1130 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*