Csupán tavalyelőtt, a Prokopton albummal ismertem meg ezt a nagyszerű francia csapatot, és bár akkor még nem kerültek be nálam a felsőházba, megjegyeztem őket magamnak, és kíváncsian vártam a folytatást.
Hogy a lényeggel kezdjem, a netes nagylexikon besorolása szerint az Aephanemer szimfonikus melodikus death metalt játszik, amely jelzők közül a „melodikus” telitalálat, a „szimfonikus”-hoz szerintem nem elég nagyzenekari a megszólalásuk (szerencsére, mert nem igazán csípem ezt az irányzatot), a death metalból pedig leginkább a hörgést és a kétlábdobos tempókat vették át. Ezzel együtt nagyon is metal, amit hallunk, méghozzá a minőségibb fajtából: a skandináv halálfémet szlávos hangulatú, neoklasszikus gitárdallamokkal és epikus szintitémákkal elegyítik, a végeredmény pedig egy gyors, feszes, letisztult, ugyanakkor súlyos muzsika. Amit legtöbben a Kalmah, a Children of Bodom, az Insomnium és az Eternal Tears of Sorrow zenéjével rokonítanak, nekem viszont egy olyan kombó jut eszembe, mintha mondjuk az Arch Enemy-s Alissa White-Gluz énekelne a Rhapsodyban.
Az A Dream of Wilderness tényleg szélsőségesen dallamos és „szimfonikus”, úgyhogy gyorsan újra meghallgattam a Prokoptont, hogy már az a lemez is ilyen zenét kínált-e, és igen: abban is vannak remek, neoklasszikus ízű gitár- és billentyűdallamok, de nem ennyi és nem folyamatosan, mint itt. A zene nem kicsit melodikus, hanem tiszta dallam, és a legzseniálisabb az egészben, ahogy egymáshoz passzítják a ritmusokat, a keménységet és a fülbemászó melódiákat.
A hangzás az előző albumhoz képest tovább tisztult, a zene még karakteresebbé vált, és míg a tiszta női ének ott inkább alt volt, itt egyértelműen szoprán. Therion-os vokált hallunk az Antigonéban, a Le Radeau de la Méduse-ban és a Roots and Leaves-ben is, a frontembert, Marion Bascoul-t hallva viszont gyakran megfeledkezem arról, hogy nő énekel, orgánuma simán lehetne férfihang is. A folyamatos zúduló hangszeres melódiák ugyanakkor sokat finomítanak a vokális megszólaláson, azok számára is befogadhatóvá teszik azt, akik nem szeretik a dallamtalan acsarkodást.
A Toulouse-i csapatnak nincs külön billentyűse, szintihangokból viszont annál többet hallunk. És ennek kapcsán kell említést tennem az Aephanemer zenei agyáról, Martin Hamiche gitárosról, akitől mint a zenekar alapítójától és egyetlen őstagjától valószínűleg az egész koncepció is származik, és aki a billentyűszólamok mellett az egyes anyagok hangszereléséért is felelős. Úgy sejtem, az együttest 2013-ban még szólóprojektként alapította, hiszen az egy évvel későbbi Know Thyself EP-t egymaga játszotta fel, és csak a 2016-os Memento Mori albumra talált maga mellé állandó társakat. Azon a lemezen már Marion énekelt és ritmusgitározott, Mickaël Bonnevialle dobolt, Anthony Demas pedig basszusgitározott. Személyi változás azóta csupán ez utóbbi poszton történt: a Prokoptonon és a banda idei alkotásán Lucie Woaye Hune kezeli a négyhúros hangszert, kiegyenlítve ezzel a nemek csapaton belüli arányát.
A Toulouse-ban rögzített anyagot Dan Swanö keverte Svédországban, a maszterizálást pedig Mika Jussila végezte a Finnvox Stúdióban, úgyhogy egy ízig-vérig nemzetközi produkcióról van szó, nem beszélve arról, hogy a tetszetős borító – ahogy a korábbi két nagylemez esetében, úgy most is – az ex-Dark Tranquillity-gitáros, Niklas Sundin keze munkája.
Így, sokadik hallgatásra egyetlen apróbb problémám van az anyaggal: az, hogy orr-nehéz. Az első öt nóta – az eddig cím szerint említetteken túl a hangulatos intróként beköszönő Land of Hope és az Of Volition – hibátlan, onnantól viszont egy kicsit visszaesik a színvonal. A rövid, instrumentális Vague à l’âme-ba és az azt követő Strider-be sem kerültek olyan emlékezetes zenei motívumok, amilyeneknek az első 23-24 percben örülhettünk. A Panta Rhei -ben és a címadóban ugyan összekapják magukat, de ezek már a rutin megnyilvánulásai, a dalok versenyében – nálam – esélyük sincs dobogóra kerülni. Bónuszként még kapunk egy rövid Csajkovszkij-feldolgozást (Old French Song) és a Le Radeau de la Méduse francia nyelvű változatát, a telhetetlenek zenei étvágyát pedig hőseink hét, ezen a lemezen szereplő énekes nóta instrumentális változatával igyekeznek kielégíteni.
A ’80-as években Franciaország nem számított metal nagyhatalomnak, a rá következő időszakban azonban valami elindult, és a Gojira a kétezres években végképp feltette a gallokat a műfaj világtérképére. Mellettük olyan csapatoknak is sikerült labdába rúgniuk, mint az Igorrr, a Deathspell Omega vagy a Dagoba, nem utolsósorban pedig az Aephanemer, amelynek hangzása, stílusa állítólag már egy új generáció képviselőire van komoly hatással. Plusz rám: Marionék ezzel az albumukkal egyértelműen a második kedvenc francia zenekarommá léptek elő.
Válasz írása