A Pale Horse Named Death: Infernum in Terra (2021)

Meghalt a király, éljen a… 2010 áprilisában elhunyt Peter Steele, a Type O Negative karizmatikus frontembere. Megüresedett a képzeletbeli Vinnland trónja, gazdátlanná vált koronája. A gothic/doom birodalmának persze mindig – és továbbra is – voltak társuralkodói, mindenekelőtt a Paradise Lost, a Tiamat és a My Dying Bride, de vitathatatlan, hogy feloszlásával a brooklyni csapat örökké sajgó űrt hagyott maga mögött. A zene elnémult, a fények kialudtak, a hangszeresek szétszéledtek: Josh Silver billentyűs civil foglalkozásra váltott, Kenny Hickey gitáros egy ideig Seventh Void nevű zenekarát vitte tovább, majd megalapította a jelenleg is futó Silvertombot. Johnny Kelly dobos vált a legkapósabb portékává: felsorolni is hosszú lenne, mely csapatokban fordult meg az elmúlt bő egy évtizedben. Jelen cikk szempontjából érdekes mellékszál, hogy 2018-ban ő is csatlakozott az A Pale Horse Named Death-hez, amelynek főnöke egy másik korábbi Type O-ütős, a ma már énekes-gitáros Sal Abruscato. Kelly a csapat előző albumán, a tavalyelőtti When the World Becomes Undone-on hagyta ott dobverőnyomait, majd távozott, így az idei lemezen már nem az ő, hanem utódja, Chris Hamilton játékát hallhatjuk.

Abruscato, akit 1994-ben éppen Kelly váltott a Type O dobcucca mögött, a zöld-fekete banda első három albumán gyilkolta a bőröket, majd miután Steele-ék búcsút vettek tőle, teljes figyelmét a Life of Agonynak szentelte, amelynek ’92 óta volt tagja. Nem kizárt, hogy választania kellett a két csapat között, és úgy tűnik, nem döntött rosszul, hiszen Caputóékkal végül összesen 17 évig evezett egy csónakban. Nem tudom, véletlen egybeesés vagy tudatos döntés eredménye, de Abruscato éppen Steele halálának és a Type O feloszlásának évében döntött úgy, hogy megalakítja saját csapatát, az A Pale Horse Named Death-t.

Az ugyancsak gótikus hangulatú doom metalt játszó zenekar az elmúlt dekádban igazolta életképességét: a mostani már a negyedik nagylemezük, és ha nem is tettek szert akkora népszerűségre, mint az egykori, negatív személyiségekből álló New York-i kvartett, karakteres arculattal, egyedi stílussal rendelkeznek, és sejthetően megvan a maguk stabil rajongói bázisa. Jómagam, ha nem is követem a kezdetektől pályafutásukat, valamennyi anyagukat ismerem, és bírom is a zenéjüket, amit persze messze nem tartok olyan kiemelkedőnek, mint Steeléék 1993-2007 közötti alkotásait. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, az A Pale Horse… a szegény ember Type O Negative-ja. Persze korántsem ilyen rossz a helyzet: ahogy elődei, úgy az Infernum in Terra is kellemes hallgatnivaló, értékes muzsika, amiről éppen csak az igazán bombasztikus nóták hiányoznak.

Az APHND esetében továbbra sem beszélhetünk stabil felállásról, hiszen az első két albumhoz Abruscato még csupán Matt Brown gitáros, basszusgitáros segítségét vette igénybe, idén pedig a harmadik lemezről megismert legénység felét lecserélte: Eddie Heedles és Joe Taylor gitárosoknak ez már a második közös anyaguk a főnökkel, a már említett Chris Hamilton mellett azonban a basszusgitáros Oddie McLaughlin is új igazolás. Három gitáros egy csárdában (hiszen az ének mellett Sal is pengeti a hathúrost): a kraft ettől sem veti szét a hangfalakat, valószínűleg inkább elosztják egymás között a témákat, mintsem hogy egyszerre dörrentsék meg hangszereiket.

11 szám bő 54 percben, ebből két rövidebb, instrumentális szerzemény. Nagyon doom muzsika, a gótikát jóval kevésbé érzem rajta. A nyitó Infernum két és fél percébe egy horrorfilm szinte minden kísérteties zaját (szélfúvás, tűzropogás, törzsi dobolás, károgó beszéd, templomi kórus, vadállat hörgése) belezsúfolták. Az egész nagyon nyomasztó, vészjósló, majd beindul a Believe in Something (You Are Lost) súlyosan őrlő tempója, és onnantól nem is igen váltanak sebességet. A mély hangok eléggé Type O-sak, a vékonyabb gitárhang és Abruscato orgánuma adja a különbséget, plusz a Josh Silver védjegyének számító, Hammond-os orgonasound helyett itt zongora szólal meg.

A dalok hangulatosak és más tekintetben sem igen tudnék beléjük kötni, azonban az anyag összességében elég szűk amplitúdón mozog. Emlékezetes a Cast Out from the Sky refrénje és zizegős-zongorás befejezése, a Shards of Glass nagyívű kezdése és főtémája; nagyon doom a Lucifer’s Sun, könnyen jegyezhetők a Slave to the Master refrénjének rímei, a Reflections of the Dead is szolgál kellemes pillanatokkal és a melankolikus, merengő Souls in the Abyss is szép lezárása az anyagnak. De hiába játszottam le vagy tízszer a teljes albumot, egyik nóta sem követelt helyet magának idei best of dallistámon.

A sok hallgatás ugyan jót tett a lemez pozitív megítélésének, de nem tudom, a jövőben lenne-e olyan ok, amiért pont ezt az albumot akarnám meghallgatni a Halál Nevű Fakó Ló diszkográfiájából.

About Coly 1197 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*