Trivium: In the Court of the Dragon (2021)

Öreg csóka vagyok, fémügyileg a 80-as években „szocializálódtam”, úgyhogy a mai napig a hagyományos stílusok, irányzatok állnak közel hozzám. Ahogy az ezredfordulót megelőzően a nu metalt is igyekeztem nagy ívben elkerülni, úgy a különösen az utóbbi két évtizedben divatossá, mondhatni, mainstream-mé vált metalcore-t is erős gyanakvással fogadtam. Persze az előítéletek azt a veszélyt is magukban hordozzák, hogy lemaradunk valami jóról, így több olyan, ebbe az irányzatba tartozó albumot is meghallgattam, amelyet ismerősök ajánlottak, de az új idők zenéit (értsd a mindenféle core-muzsikákat) továbbra sem sikerült befognom a saját világomba. Ez alól egyetlen csapat képez kivételt, a Trivium. Talán éppen azért, mert Matt Heafyék nem tisztán MC-t játszanak…

A kapcsolatunk nem túl régi keletű: FB-oldalunkon éppen három évvel ezelőtt hirdettük meg „A legjobb Trivium album” játékunkat, amelyben a ti szavazataitok alapján a Shogun diadalmaskodott. Akkoriban szántam időt arra, hogy az általatok győztesnek kihozott anyagokat, s ezáltal jó néhány olyan zenekart is felvegyek az étlapra, amelyeket addig nem ismertem. Így került a képbe nálam a japán származású énekes-gitáros vezette orlandói kvartett is. Jöttek, játszottak és győztek – további lemezeiket is beszereztem. A maga módján a tavalyi What the Dead Man Say is tetszett, legfrissebb alkotásukkal azonban szintet léptek – legalábbis nálam –, ugyanis mostanra az In the Court of the Dragon lépett elő a kedvenc Trivium-albumommá. Mindjárt azt is részletezem, hogy miért.

Azt mondják, a csapat metalcore muzsikáját heavy/thrash elemekkel lazítja, színesíti. És talán éppen ettől válik a zenéjük az ortodox metal hívei számára is befogadhatóvá. Egyszerre durvák, súlyosak és technikásak, Heafy a reszelős ordítást melodikus énekkel vegyíti, ráadásul a líraiság sem áll távol tőlük. Már-már tökéletes elegy, legalábbis elég széles a kínálat ahhoz, hogy mindenki találjon benne kedvére valót. Nálam természetesen a fogós, dallamos témák a nyerők, amelyek – azt nem merném állítani, hogy minden eddiginél számosabban, de – jócskán találhatók az album tíz dalában. Legalábbis minél többször hallgatom az albumot, annál melodikusabbnak érzem… 🙂

A hangulatos, kórusos intrót (X) követő címadó nótában mindent megtalálhatunk, ami a Trivium védjegye: a kétféle éneket, a húzós groove-okat, időnként felszínre törő, doromboló basszusfutamot, erőteljes, ugyanakkor fifikás dobjátékot és speed-es, már-már neoklasszikus ízű tekerést. Imponáló kezdés, ám számomra mégsem ez az album legjobban sikerült szerzeménye, hanem a The Shadow of the Abattoir. Lírai dalnak indul, az elején egy kicsit túlzásba is viszik az ellágyulást, a finom, prüntyögős pengetéseket, de a refrén már férfiasabb, a közepén egészen durva, gyors részek is helyet kapnak benne; itt bekapcsolódva a hallgató el sem tudja képzelni a dal érzelmes kezdését. A végén pedig Heafy úgy kicifrázza a főtémát, hogy ez a nóta önmagában simán maximális öt pontot ér.

Közvetlenül utána a Like a Sword over Damoclest említeném, ami már első-második hallgatásra megvett lendületével és király refrénjével. Bronzérmes a száguldva berobbanó A Crisis of Revelation, amelyben az anyag szerintem második legjobb refrénje hangzik el, plusz a basszus-szólam és a gitárjáték is átlag feletti. Itt említem meg, hogy az elmúlt években sok banda világába szivárogtak be a Gojira által a Magma albumon tökélyre fejlesztett nyikorgó-sikáló gitárhangok. (Nyugodtan okosítsatok ki, ha ebben nem a franciák voltak az úttörők, ám én a legmarkánsabban náluk találkoztam az említett zenei megoldásokkal.) Ezek az In the Court of the Dragon több dalában is felbukkannak.

A Fall into Your Hands esetében mindenekelőtt a „dobszólós” kezdésért jár a pont, de később is több emlékezetes momentum van, amit hallva elégedetten bólinthat a hallgató. Ez az album leghosszabb dala, sok minden belefér. A No Way Back Just Through is szép kerek darab a maga intenzív tempójával, a szinte végig pörgő gitárral, a lényegre törő refrénnel. A Feast of Fire énektémáiról, modern, egyszerű refrénjéről valamiért a korábban már említett nu metal jut eszembe. Végezetül, Heafy a The Phalanxot is óriási refrénnel koronázta meg, és ugyanezzel a témával visz fel bennünket a csúcsra a szám végén. Méltó, magas színvonalú befejezése a bő 52 perces, ám egy pillanatra sem unalmas előadásnak.

Az album legerősebb blokkja a 3-6. szám: az öt – szerintem – legjobb nóta közül négy ekkor, közvetlenül egymás után hangzik el. Az általuk albumról albumra kikevert zenei elegynek érzésem szerint ezúttal még ideálisabb arányát találták meg, mint legutóbb; ezzel együtt könnyen lehet, hogy a Trivium nyersebb, harapósabb oldalát kedvelők túl lágynak, dallamosnak ítélik a csapat legfrissebb produkcióját – amivel a floridai srácok valószínűleg újabb rajongói rétegeket állítanak majd maguk mellé.

A Heafy, Corey Beaulieu (gitár), Paolo Gregoletto (basszus), Alex Bent (dob) összetételű négyes egyébként 2017 óta van együtt, ez a harmadik közös albumuk (Beaulieu 2003, Gregoletto 2004 óta a zenekar tagja, az elsőt leszámítva valamennyi nagylemezen játszottak). Vendégként az emperoros Ihsahn vette kezelésbe a billentyűs hangszereket és alkotta meg az intró és az albumot záró The Phalanx nagyzenekari jellegű felhangjait. Az anyag borítója az eddigi legimpozánsabb, leginkább részlet-gazdag Trivium-illusztráció, amely mintegy megelőlegezi a korongon hallható zene nagyszerűségét, monumentalitását.

A zenekar ezzel a lemezzel sem játszotta be magát a legnagyobb kedvenceim közé, az In the Court of the Dragon nagy valószínűséggel nem lesz rajta az év végi tízes listámon, az viszont egyértelmű, hogy az új album a csapat pályafutásának egyik legfényesebben csillogó ékköve, igazi ajándék a Trivium és az ilyen muzsikák kedvelői számára.

A cikk szerzője: Coly 1108 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*