The Three Tremors: Guardians of the Void (2021)

Szerkesztőségünkben is biztos van olyan, aki nálam jobban ismeri a három torok, Tim “Ripper” Owens, Harry “The Tyrant” Conklin és Sean “The Hell Destroyer” Peck több évtizedes munkásságát. A legtöbbet még Ripper hangját hallgattam, Conklinét érintőlegesen, Peckét pedig egyáltalán nem, ráadásul egy negatív kritika miatt a trió 2019-es bemutatkozó nagylemezét is kihagytam, így a mostani album az első találkozási felületem a három neves frontember közös produkciójával.

Ripper ugye jelenleg a KK’s Priest-ben (és legalább még másik három formációban) érdekelt, a legtöbben azonban mégis a Judas Priest és az Iced Earth egykori énekeseként ismerik. Conklin mindenekelőtt a legendás Jag Panzer arca, emellett a Titan Force és a Satan’s Host énekese, Cage pedig a kezdetektől, vagyis 1992 óta a Cage alapembere, „mellékállásban” a Death Dealer pacsirtája, néhány évvel ezelőtt pedig a Hank Shermann és Michael Denner által összehozott és róluk elnevezett formáció tagja volt.

A három énekes 2018-ban egyesítette erőit, felvéve a Három Tremor nevet (magyar fordításban a „földrengés” jobban hangzik, mint a „remegés”), játékosan utalva az operavilág nagyágyúira, José Carrerasra, Plácido Domingóra és Luciano Pavarottira, akik 1990-2003 között turnézták be a világot Három Tenor néven. Azt is bizonyára sokan tudják, hogy a kétezres évek elején Rob Halford, Bruce Dickinson és a Queensryche-os Geoff Tate is tervezett hasonlót, ám az ő felbuzdulásukból csupán néhány közös fellépésre futotta, ám akkor sem TTT néven.

A zenekari megszólaláshoz szükséges hangszereseket – Casey Trask és David Garcia gitárosokat, Alex Pickard bőgőst és Sean Elg dobost – Peck hozta magával saját együtteséből. A debüt album után kiadták annak szólóváltozatát (The Solo Versions – 2019), amikor is mindhárom énekes maga adja elő a lemez valamennyi nótáját. Most pedig itt a folytatás, egy 12 dalba sűrített heavy/power metal esszencia.

„Tavalyelőtt éppen megkezdtük második észak-amerikai turnénkat, amikor a Covid-járvány miatt szép lassan minden leállt. Finoman szólva nem örültünk neki, mert a fellépéseinket már előzetesen is nagy érdeklődés övezte – mesél Ripper a lemez születésének körülményeiről. – Amikor rájöttünk, hogy egy ideig kénytelenek leszünk otthon ülni, elkezdtük összerakni az új dalokat, amelyeket aztán rögzítettünk is.”

„A pandémia idejére Görögországba költöztem, és a többiek oda küldözgették nekem a nótákat, őrült tempóban, egyiket a másik után” – veszi át a szót Conklin. – A dalok nagyon királyak voltak, és úgy éreztem, ez alkalommal még könnyebben ment az együttműködés, könnyebb volt hozzátenni a számokhoz a saját ötleteimet, megoldásaimat, amiben persze az is közrejátszott, hogy a korábbi fellépések során sikerült összecsiszolódnunk, és így tényleg komfortos volt a közös munka.”

„Mindannyian egy csomó másik projektben is benne vagyunk, ezért kifejezetten szerencsésnek tartom magunkat, hogy sikerült mindent összehangolnunk, és el tudtuk készíteni ezt az albumot – teszi hozzá Peck. – Ezen a téren könnyebbséget jelentett, hogy Sean (Elg, a Cage dobosa) a KK’s Priestben együtt játszik Ripperrel. Annyi időt töltöttünk már együtt így, heten, hogy olyanok vagyunk, mint egy heavy metalos utcai banda, az új album nótáival pedig a setlistünk még gonoszabbá, még harapósabbá vált – már ha ez egyáltalán lehetséges, ha-ha!”

S ha már utcai banda: míg a bemutatkozó korong borítóján hőseink valóban nagyvárosi zombi-mészárosok voltak, ez alkalommal középkoriasra, fantasy-sre vették a figurát: a címről és a Mark Sasso (Marvel képregények, Halford- és Dio-albumok) által készített grafikáról a Judas Priest Defenders of the Faith-e, a Gamma Ray The Guardians of Mankind című száma, illetve a Saxon Crusader albuma jut eszembe.

Lehengerlően dörren meg a lemezt nyitó Bone Breaker. Lehet mondani rá, hogy egyen-hangzás, de legalább jól szól, súlyosan dübörög a zene. Nem érzem, hogy a főszereplők túl akarnák énekelni egymást, inkább az lehetett kihívás, hogy hogyan osszák el egymás között az egyes sorokat, a főtémát és a vokálokat úgy, hogy kiegyenlített legyen a jelenlétük, másrészt ütős legyen a végeredmény. Azt gondolom, egyértelműen Ripper a produkció központi figurája (és nem csak azért, mert a koncerteken is ő áll középen). Mindhárman képesek magas hangokat kiénekelni, ám míg Owens és Conklin inkább csak átmeneti vendég abban a tartományban, Peck sokszor hosszabban is elidőzik ott, ami számomra időnként frusztráló tud lenni, például az első nótában vagy az albumot záró War of Nations-ben, ahol ő a főszereplő.

A címadó szerzeményben gyorsan, thrash-esen tekernek, és az azt követő Kryptonian Steel sem nyugdíjas cammogás, időnként speed-es száguldásig fajulnak benne a dolgok. Az elején az I Can’t Be Stopped is durva kétlábdobbal operál, de aztán némileg mérséklődik a tempó. Itt és még néhány másik dalban is érzek egy erős, de egyáltalán nem zavaró Iced Earth-hatást.

A középtempós Crucifier az előzőeknél is dallamosabb szerzemény, az album első slágere. Kettes számú kedvencem – leginkább refrénje miatt – az Oszama bin Laden likvidálásáról szóló Operation: Neptune Spear, de hasonlóan jó énektémát hallunk a Chained to the Oar-ban is . A Wickedness and Sin-ben a pörgő gitárhang zseniális – ez sem tipikus heavy/power metal –; kár, hogy csak egyszer hangzik fel ez a téma. Harmadik kedvenc nótám a lemezről a Fall of Rome , amelynek verzéi még semmiféle izgalmat nem rejtenek, itt is a refrén a nyerő.

Gondolkodtam, hogy vajon négy vagy négy és fél pontot adjak a lemezre, ám mivel egy fokkal jobban tetszik (többet is hallgatom), mint a KK’s Priest bemutatkozó anyaga (amelyben Ripper ugye szintén érdekelt), az utóbbit szavaztam meg az amerikai vokáltriónak és kísérőzenekarának. Kellemes meglepetés volt az anyag, ezek után kíváncsi vagyok arra, hogy vajon minek volt köszönhető annak idején az első lemez negatív értékelése. Valószínűleg azt is meg fogom hallgatni…

A cikk szerzője: Coly 1108 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

  1. Ugyanúgy minőségi lemez, mint az debüt. Ha az ember szereti az efféle durvább us power-t annak az ilyen zenék a kánaánnal egyenlőek. Ajánlott még a Death Dealer 3 lemeze és a Niviane albumok Norman Skinner-rel (Imagika) a főszerepben.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*