Ezzel a lemezzel úgy találkoztam, hogy elém pottyant egy kalapból. A kalapba pedig úgy került, mint a többi, ami benne maradt: én tettem oda. Szerzőtársi javaslatok alapján – mérlegelés nélkül – olyan előadók kiadványait gyűjtöttem itt egybe, amelyek műfajukat tekintve olyan távol állnak ízlésemtől, hogy alapból egyikkel sem foglalkoznék pár percnél tovább, most azonban – a kihívást elfogadva – mégis kénytelen leszek valamelyikükkel szembenézni. De melyikükkel? Döntésképtelenségem patthelyzetéből a véletlen bevonásával próbáltam kikeveredni. A cetlikre írt címeket kalapba dobáltam, és a kívülállók nyugalmával (meg némi görccsel a gyomromban) vártam, hogy melyik nyuszi ugrik elő az üregből. Olyan volt ez, mint az orosz rulett, ahol a tárban forgó minden golyó egy olyan albumot jelképez, amelynek szabad akaratomból sosem állnék az útjába.
Csajos, operás, epikus szimfo metal – ez az a tartomány, ahová csak védőfelszerelésben merészkedek – vagy még abban sem. Itt az ismerős dolgok nem kedvem szerinti formákba rendeződnek, nem bírom az éghajlatát, turisztikai látványosságai sem vonzanak. Ebből a szcénából utoljára talán a Tarja-korszakos Nightwishtől hallottam valamit, és bár az még tetszett is, nem alakult ki köztünk számottevő vonzalom. Úgy véltem, ennek az egésznek kábé az az ésszerű maximuma, amit az Oceanborn-nal kezdődően és a Once-szal bezárólag hallottam tőlük, és ezt a műsort tovább erőltetni, még színesebbé, még filmszerűbbé tenni – lényegében tovább hígítani – nem érdemes. Úgy tűnt, született ezeken a lemezeken valami új és jó dolog, ami néhány nekifutás után ki is merített magából minden potenciált – talán azért ilyen gyorsan, mert csupán ennyi volt benne, vagy talán azért, mert a hullámokban érkező követők mindent hamar lecsupaszítottak maguk körül.
Ami ezután történt e vidéken, elkerülte a figyelmemet, így a svájci illetőségű Ad Infinitum bemutatkozó albuma a Chapter I.: Monarchy egzotikus ritkaságként keveredett elém, és őszintén reméltem, hogy a mögéje képzelt friss szelek, ha nem is fordítják meg a folyók folyásirányát, de elég indokot adnak rá, hogy legalább vitorlát bontsak, és kimerészkedjek az eddig messzire került vizekre. Erre végül nem került sor, mert pont azt kaptam tőle, amit vártam – és ezt most inkább szomorúan, semmint dicsérően vagyok kénytelen konstatálni.
Pedig, ha úgy nézem, nehezen tudok racionális érveket felsorakoztatni a Monarchy-val szemben. A koncepció, a dalok, a hangszerelés – és összességében az egész produkció – bizalomgerjesztő képet mutat, ami annak fényében még inkább figyelemre méltó tény, hogy meglehetős gyorsasággal, a zenekar alapítása után két évvel jelent meg (csak egy beharangozó kislemez előzte be, amit még vendégzenészekkel rögzített Melissa, 2018-ban). Vagyis a mai átlagtempóhoz képest szinte rohamléptekkel állt össze az album – benne egy év Covid-kavarással és azzal az aprósággal, hogy eleinte csupán Melissa szólóprojektjéről volt szó, és a lemezt feljátszó tagság csak 2019-ben állt össze – és mindez egyáltalán nem érződik a végeredményen. Egyértelmű, hogy magasan kvalifikált, profi zenészek munkája van mögötte, de elég ez a boldogsághoz?
A műfaj valamennyi megszokott és elvárt eleme – rosszmájúan fogalmazva: kliséje – fellépőruhájában vonul végig a Broadway egyik impozáns színházának bejáratáig terített piros szőnyegen, de bármennyire is szeretném végigtapsolni ezt az önmagában is mutatványszámba illő elegáns antrét, örömködésem csak részben tud őszinte lenni. Mert hiába, hogy úgy gurul végig a hallgatón az album 43 perce, hogy tényleg minden ujjunkat meg kellene nyalnunk utána, én mégis elveszettnek érzem magam ebben a túlgesztikulált, nagyszínpados parádéban. Egyszerűbb kosztra vágyom.
A meghívó leadása után egyből a svédasztalnál találjuk magunkat. A kötelező zongorás-vonósos felvezetést követően Melissa Bonny csodás hangjával – benne jó adag, musicaleket idéző, gála-kompatibilis ívvel – indul a nagy érzelmi tömböket mozgató sztori, ami az albumnyitó Infected Monarchy mindent megmutató kitárulkozása után (repülés föl és le, szolid gitárzúzda, port kavaró hangulatviharok) pont úgy folytatódik, ahogy elkezdődött, és őszintén szólva, nekem innentől kezdve (vagyis nagyjából annyi idő után, míg egy cigit elszívok) már kezdtek is egybecsúszni a részletek. Ha túl sokan beszélnek egyszerre, lankad a figyelmem.
A folytatásra ugyanabban a gúnyában érkeznek vissza a szereplők, mint amiben az előbb levonultak, de mert szép és míves szabású ez a ruha, egy darabig megint képes magára vonni a tekintetet – nem is beszélve a díszletek és a partitúra professzionális mivoltáról. Következett a Marching on Versailles és a Maleficent (Meglepetés! Két epic szimfo tétel, bennük némi hangszálpusztító hörgéssel, ami elvileg Melissához köthető – respekt a hölgy előtt!), majd időt kértem. Megteltek a tározók. Annyi ízlésemtől távol eső elemet kellett befogadnom, hogy azt is nehezen tudtam eldönteni, hány százalékban tartalmazza a Monarchy a metalzenének azt a fajtáját, amit hordozó közegétől függetlenül is örömmel fogadok. (Elárulom: elenyésző mértékben.)
A negyedik tétel után (See You in Hell) felmerült bennem a gyanú, hogy jókora csapdába sétáltam bele. Bal agyféltekém jóleső bólogatásra készteti nyakizmaimat (izomláz azért kizárva), a jobb oldali viszont a háttérben, sunyin számolja vissza a perceket. Most is úgy írok, hogy pontban középen kettévágtam magam – skizofréniába menekültem –, és egyelőre fogalmam sincs (dehogyisnem), hogy a végén melyik felemnek adok majd igazat. Egyrészt kitartok kezdeti álláspontom mellett: Melissa nemcsak hangjával, hanem egész személyiségével (ami átsugárzik az album minden percén, és képes arannyá változtatni bármilyen felépítésű és hosszúságú dalt) egyértelműen viszi a prímet, vagyis nem kérdés, hogy ki itt a főszereplő. Ennek megfelelően, zenésztársai jobbára kísérő státuszban kénytelenek maradni – ahol viszont emberesen helyt állnak. Nemcsak a jó modor, hanem az őszinte elismerés is indokolja, hogy név szerint megemlítsem őket, hiszen jók a szeren, és nem az ő saruk, hanem inkább műfaji adottság, hogy egy ilyen torkú énekesnőt nem lehet/nem tudnak (vagy nem illik?) hangszeres fronton túlszárnyalni: Adrian Thessenvitz nyűvi a gitárt, Jonas Asplind a basszusgitárt, Niklas Müller pedig a dobokat.
Ebből a felemás leosztásból adódik az a félrekalibrált benyomásom is, hogy ha Melissa nem énekelne ilyen piszok jól, és nem tapasztaná magára a figyelem fókuszát, nem sok témára vagy zenei megoldásra tudnék visszaemlékezni. Innen nézve az egész album a kiszámíthatóság élvezetes mesterműve, amin a musicaltől a „még befogadható metal”-ig nyúló polcról válogatott hangulati elemek kavarognak – azaz mindig történik valami, de nagyjából menetrendszerűen. Minden dalt nem is citálok ide, mert hasonló mederben folyik az összes, és bár bőven van bennük esemény és figyelemre méltó pillanat, belőlem a levegőt egyik sem szorította ki.
Közben arra is rájöttem, hogy nem csupán ezzel a lemezzel birkózom, hanem az egész műfajjal, amit itt és most az Ad Infinitum albumán keresztül próbálok megérteni és elfogadni, vagy legalábbis a helyén kezelni. Ha szigorúan realista akarok lenni, azt kell mondanom, hogy a Monarchy egy jól összerakott, szórakoztató mű, amit a műfaj kedvelői nagy valószínűséggel szeretni tudnak; amiben szépen össze van fésülve minden, ahol az intarzia kirakósának lakkrétege alatt jó kis zene rejtőzik, és aminek erősségét paradox módon pont azok az összetevők adják, amelyek miatt egyébként ritkán fordulok be ebbe az utcába. Ugyanakkora erővel akar pazarul hangszerelt és koreografált izmos zene lenni, mint amekkorával az érzelmi skála giccsbe hajló végpontjait próbálja fémfejűek számára is elfogadható keretek közt megjeleníteni – én pedig úgy vagyok ezzel, hogy elfogadom és tudomásul veszem, hogy ez is része a metalzene nagy egészének, de ha már welcome drinkkel kínál valaki, ne udvariaskodjon feleslegesen, töltse csurig a poharat abszinttal, az üveget pedig hagyja valahol kézközelben.
Az órára sandító másik énem eközben kényelmetlenül fészkelődik. Minden jó szavam ellenére, ez nem az én világom. Magunk között szólva, az elejétől fogva sejtettem, hogy nem fog mélyen meghatni, és nagyjából így is lett. Eredeti elhatározásom szerint próbáltam volna számon kérhető érvekkel belekapaszkodni a lemezbe, de az angolnaként kisiklott karmaim közül, én pedig nem tartottam etikusnak, hogy pusztán azért, mert nem jutottam dűlőre vele, bosszúvágyból csapdossak utána, csak hogy nekem legyen igazam, és a kandalló fölé szegezhessem trófeáját.
A történetmesélős koncept albumok e válfaja ugyanannyi buktatót rejt magában, mint megragadható lehetőséget. Az arányokon múlik minden, vagyis azon, hogy a zenekar tagjai/dalszerzői képesek-e nemet mondani a csábításnak. Az Ad Infinitum a maga módján képben van, és egy korrekt albummal nyitották diszkográfiájukat. (Még ugyanebben az évben kijött ennek az akusztikus verziója is). Az már más kérdés, hogy minden igyekezetük ellenére sem tudták átütni az ingerküszöbömet, de ebben a történetben nem ők a hunyók, hanem én vagyok egy lehetetlen alak, aki előtt – ezek szerint – nem tiszta, hogy mit keres Mary Poppins kezében Sweeney Todd borotvája?
Úgy vágtam bele a Monarchy-ba, mint bátorságát vesztett önkéntes, akin ismeretlen gyógyszert tesztelnek, és bár az én immunrendszerem heves reakciókkal válaszol az efféle kísérletekre, ami engem nem gyógyít, másnak még csodaszer lehet.
Leave a Reply