A látványt két szemmel nézve áll össze agyunkban a háromdimenziós kép. Két füllel hallgatva lesz sztereó a zene. Egy film kapcsán a cselekmény és az azt hangulatilag megtámogató muzsika váltja ki belőlünk a várt érzelmi hatást. Egy lemezanyagot pedig a szövegek, a vizuális és a történeti háttér ruház fel többlettartalommal. Így van ez a SpiritWorld bemutatkozó albuma esetében is. A Pagan Rhythms zeneileg egy nem feltétlenül kiemelkedő death/thrash alkotás, amelyet számomra elsősorban egyedi riffjei tesznek emlékezetessé. A dalok azonban, amelyek horrorisztikus vadnyugati történeteket mesélnek el, egy nagyobb, az énekes Stu Folsom által teremtett univerzum részét képezik.
Első fejezet
A SW valójában az ő egyszemélyes projektje, a nótákat teljes egészében Folsom írta, zenésztársakra a felvételek és az esetleges koncertezés miatt volt szüksége. A mostani nagylemezt egy demó (Demo – 2017), egy single (Viper Blood – 2018) és egy, a Black Coffee-val közös kiadvány előzte meg (Split – 2019, rajta a SpiritWorld két dalával); a formáció ezeken még jóval lazább zenét, country punkot – Stu definíciója szerint cowpunkot – játszott, és csak az utóbbi időben szigorított a megszólalásán. „A Pagan Rhythms kapcsán úgy döntöttem, hogy a hardcore-ra és a metalra fogok fókuszálni – mondja a frontember –, és olyan anyagot készítek, amely különbözik a korábbi munkáimtól.” Ebben ez alkalommal Matt Schrum gitáros, Justin Fornof bőgős, valamint két dobos, Thomas Pridgen (The Mars Volta/Trash Talk) és Adam Alliott (ex-Apiary) volt a segítségére (előbbi ütős a lemez egyik felén, míg AA a másikon játszik).
Az új műfaj neve death western: Slayer-es riffek, borotvaéles gitársound, drótkerítésként szaggató hangzás jellemzi, Folsom torkából pedig mintha Max Cavalera és Jamey Jasta üvöltései szakadnának ki. Ahhoz képest, hogy elődeihez hasonlóan ez az anyag is saját kiadásban látott napvilágot (csupán a splitet gondozta a Head2Wall Records), tisztességesen horzsol, dübörög a zene, egyedül a dob zörgős, szöszös egy kicsit. A death-es hörgéssel besűrített hardcore/thrash-t vadnyugati fílinggel, fülledt southern hangulattal fűszerezik, valahogy úgy, ahogy azt a finn Rocking Corpses és az amerikai Moonshine Zombies is teszi, ám azoknál súlyosabban. Hozzáteszem, a The Demon Storm befejezése ugyan tiszta country, a Ritual Human Sacrifice-ban pedig női gospel éneket hallunk, ezeket leszámítva azonban csupán az átkötő szövegek, a rövid „filmes” párbeszédek azok, amelyek megteremtik ezt a nyomott, kísérteties határvidéki miliőt. A SpiritWorld zenéjéről többeknek is a Power Trip jut eszébe; zeneileg lehet, hogy áll a slayeres és a PT-es párhuzam, hangulatilag viszont a nevezett két csapattal sorolhatók egy mezőnybe.
Mint említettem, a riffelés az, ami újra és újra előveteti velem az anyagot. Azt gondolom, minden thrash albumnak minimum ilyen érdekesnek kellene lennie. Nem elég a darálás, lényegesek a fogós, egyedi megoldások, az olyan gitártémák (ha már egyszer riffközpontú zenéről beszélünk), amelyekre beindul a fejünk vagy előkapjuk a léggitárt. Folsom és társai már a címadó nótát nyitó középtempóval megvettek maguknak, az Unholy Passages-ben halljuk a lemez legzseniálisabb váltását, jól szaggatnak a The Demon Stormban, az Armageddon Honkytonk & Saloonban is ügyesen variálják a gitártémákat, ráadásul itt mintha valamiféle síp- vagy dudaszerű hangszerrel keltenének síron túli hangulatot. A Slayer világa, többek között a jellegzetes, mélyen hömpölygő alapra rájátszott sikító gitárszólók leginkább az album utolsó három szerzeményében (Godless, Comancheria, Ritual Human Sacrifice) köszönnek vissza.
Második fejezet
„Az észak-amerikai határvidéken járunk, ahol a lángoló ég találkozik a szél fújta homok által csupaszra koptatott fennsíkokkal – olvasható a lemez kiadói ajánlójában. – Ahol a néptelen országutak a sötétségbe vesznek, a háborítatlan sivatagok pedig túlvilági nyelven szólnak élőkhöz és holtakhoz. Ez a kép jellemzi a SpiritWorld baljós világát. Stu Folsom a nevadai homoktenger vibráló intenzitását ragadta meg, és adott neki hangot.”
„A Pagan Rhythms ennek a road movie-nak a filmzenéje. A Folsom által megálmodott világot lefestő dalok egy része, például a Comancheria vagy a Ritual Human Sacrifice vadnyugati és indián témákkal foglalkozik – nem véletlenül, az énekes dédnagyanyja ugyanis cherokee indián, a nagyapja pedig rodeólovas volt.”
„Képzeld el, ahogy a mennyország déli részének horizontján találkozik egymással a Hatebreed zenéje és Cormac McCarthy kegyetlen regényeinek világa.”
S ha már szóba került az irodalom, Folsom a lemez készítésével párhuzamosan, a dalok témáihoz kapcsolódóan rövid, a Pagan Rhythms univerzumában játszódó történeteket is írt, amelyek végül a Godlessness című novelláskötetben láttak napvilágot. A szerzőt Louis L’Amour, a ponyva westernek atyja és a horrorszerző Clive Barker művei inspirálták, könyvét pedig a Power Trip tavaly elhunyt énekese, Riley Gale emlékének ajánlotta – aki a kötet egy részének szerkesztője is volt.
A korábbi kiadványokon helyet kapó, az amerikai határvidék kitaszítottjait, banditáit romantikus színben feltüntető vadnyugati tematika át erre a lemezre tényleg bevadult, és horror westernné alakult. A dalokban nem egyszer okkult, keresztényellenes szövegek hangzanak el: gyűlölet, bosszú, halál, emberáldozat, világvége, pokol, alvilág, démonok, Lucifer – az ilyenkor szokásos csemegék itt is a líra szerves részét képezik. Arculatilag, a vizuális üzenetek tekintetében azonban érzek némi katyvaszt: a borító kissé sematikus fekete mise-ábrázolása mellé nappali, fehér limuzinos nevadai csoportképet kapunk, amin csupán három zenész szerepel, holott minimum négyen, de inkább öten játszották fel az anyagot…
Konklúzió
A Folsom révén Las Vegas-i csapat albuma saját kiadásban, kizárólag digitálisan már tavaly júliusban napvilágot látott. Jelen ismertető aktualitását az adja, hogy az anyag most november 5-én a Century Mediánál vinylen is kijött. Remélem, ez az együttműködés a jövőben is jelent némi hátszelet a zenekar számára, és a következő nagylemezre nem kell éveket várni. Kíváncsi vagyok rá. A mostani anyag egyetlen hiányossága számomra, hogy nem tudok róla kiemelkedő, kedvenc nótát megnevezni. Erős négyes.
Leave a Reply