Kezdhetném azzal is a recenziómat, hogy „Ejj, a Samaelnek milyen jót tett a stílusváltás!” De ez nagy blődség lenne a részemről, mert a banda black metalos korszaka nem kevésbé volt kiemelkedő, mint az utána érkező, ám az új éra szinte a mai napig tart, így hagyhatjuk is a régmúltat. Csak zárójelben jegyzem meg, sosem éreztem, hogy a banda tipikus blékk métál lenne: talán a témaválasztások és a mélyebb, hörgőbb hangzás ide írható, valójában azonban albumról albumra léptek egyet, ezért a Passage-t én inkább egy fejlődés végeredményének látom (ennek ellenére, vagy éppen emiatt mind a Ceremony of Opposites, mind pedig a Blood Ritual megállja a helyét önmagában is). De tény, hogy a zenekar ezzel az albummal lépett át egyértelműen az indusztriál világába. Míg eddig kísérő volt az elektronika, a gépi szimfonika, eddigre zászlóvivővé, a számok jellegét erősen befolyásoló elemmé vált. Summa summarum, ne is húzzuk az időt, tegyük fel a lejátszónkra, és utazzunk!
Azt a kurva Is***! Ettől a nyitódaltól mindig extázisba esem. Ha csak ezt az egy számot adták volna ki, már megérte: ahogy hallgatom az eső kopogását, ahogy már szakad, és ahogy a nóta egyre mélyebbre hatol a lelkembe, a végére már esdeklem az életemért, egyszerűen maga alá gyűr minden ellenállást és feladom.
És nem lesz könnyebb a következő nóta sem. A Shining Kingdom a Rain-hez hasonlóan kib. kemény riffel indul, de hiába a lágy átvezetők, a remek gitártémák, a magasztos szinti-elemek, kegyelmet ugyanúgy nem ismer. Az üresség érzete, a picinyke mivoltod itt is felerősödik, az ének már minden erődet kiszívta, szerintem inkább hagyd is…
Ááááá, egy kis kellemes zene, ami megnyugtat! Mi is a címe? Angel’s Decay.
„De, tudod, barátom, nagyon magányos úton jártam,
és örülök, hogy nem láttad a bukásom, ahogy haladtam tovább.[…]
Mert a hitem oly’ gyenge volt,
s a világ köröttem oly rideg.[…]
Belezuhantam hát lelkem üregébe,
és bizony, feladtam: felfaltak a férgek.”
Huh, szerintem maradjunk a tárgyilagosságnál: az album végig e hangulat mentén halad, s ha nem a mondanivaló, akkor a zene miatt vágsz eret magadon. Ami félelmetesen gyári, steril lett, s egyben a lemez időtállóságát is adta. Minden egyes hangot, riffet tökéletesen ki lehet venni, az elektronikus hangok is szinte csilingelnek a füledben, az ének pedig mintha belőled jönne. Ezek által vált oly rideggé, és olyan elérhetetlenné az egész. Hogy a dob már-már fel sem tűnik, nem véletlen, ugyanis egy gép, szinte csak az ütemet adja, tudatosan előtérbe tolva a gitárokat, amik így valóban mintha az égiek birodalmából szólnának felénk, annyira nyomasztóak. Azért kíváncsi lennék, milyen lett volna a lemez egy igazi dobossal!
Mindezek a nüanszok igencsak masszívvá tették a hangulatot, a számok indusztriálisabbá, de egyben magasztosabbakká is váltak, hol ipari jelleget, hol szimfonikusságot kölcsönözve nekik, és ugyan nem koncept album, mégis felfedez az ember egy csepp tudatosságot, összefüggőséget a számok között, azok felépítésén. A kezdő riffek, amik hihetetlenül egyediek, számspecifikusak, fokozatosan haladnak a komplexitás felé, hogy a végén egy égi ollóval elvágják azt, hátrahagyva a hiányt és félelemérzetet, amit nem is akar feloldani az utána jövő, és ami tökéletesen passzol is a nagy egészhez. Mi ez, ha nem tudatosság?
A nagy meglepi mégis a dallamosság. Hiába a szellemi felsőbbrendűség érzete, a megalkuvásmentes zenei trancsírozás, az album mégis egy komplett slágergyűjtemény, ha lehet így fogalmazni egy ilyen zenénél. Nagyon jól felismerhetők, megjegyezhetők és nehezen felejthetők a dalok, ami egyben az anyag sikerének is a kulcsa, nemcsak az underground világban, de nemzetközi szinten is: a Jupiteran Vibe klipjét már rendszeresen játszotta az MTV, maga a lemez több rangos listára is felkerült, jónéhányan pedig stílusteremtőnek tekintik, megjegyzem, nem ok nélkül. (Meglepő módon, bár az Egyesült Államokban is nagyot futott, eladás terén nem tudta lehagyni, de még csak beérni sem az előző korongot.)
P.S. : „Természetesen eme album jubileumi turnéja is ment a lecsóba, de en block áttevődött a 2022-es évre, így, ha minden jól alakul, a Dürerben nálunk is fellépnek majd nyáron!
Ez a lemez meg az ezt követőek nagyon fogós dallamokkal rendelkeznek. Én a Reign of Lighttal ismertem meg a zenekart, és egyből magába szippantott a fejből kitörölhetetlen dallamokkal.
Ceremony. Nekem az a black metal. Mutassatok még egy olyan sátánfattya bandát akik nem fénysebességgel tekernek, kárognak, hanem csak max középtempó de olyan GONOSZ riffelés jön le hogy mai napig tanítani lehetne. Egy gitárral b+. És nem varjak az énekesek. Igen aztán jött az az ep amin már ott volt a szintis vonal. És jött ez, ami még elmegy, kocsiba jó is lett, de itt elváltak útjaink. Ha belehallgatok a mostani Samael-be egy profi, kiérlelt, túltolt, tudatos produkciót hallok amiben semmi de semmi ötlet nincs.