Psychotic Waltz, Queensryche

A fenti zenekaroktól ez alkalommal két-két lemez kerül terítékre. A PW esetében ezek inkább „még nem”, Geoff Tate-ék kapcsán pedig „már nem” albumok. Mindegyiket teljes egészében ismertem, de messze nem szerettem annyira, mint a két csapat klasszikus alkotásait.

Psychotic Waltz: A Social Grace (1990)

Bleeding, The God-Shaped Void, Into the Everflow – nálam így néz ki a PW albumok népszerűségi rangsora, a maradék két lemezre – amelyek itt szerepelnek – viszont annyira nem éreztem rá, úgyhogy néhány hallgatás után el is raktam őket a polc hátsó traktusába. Nézzük, ennyi év után tudnak-e meglepetést okozni!

Az elején jó hallani, ahogy felhangzik Buddy Lackey jól ismert orgánuma és a hipnotikus gitárdallamok, azonban hiába várok fogós témákra, momentumokra; szinte végig tétován, szédülten bolyongok a progresszivitás sűrű erdejében, és nem lelek ismerős csapásokra. A fuvolás, lírai I Remember az első, ami megérint, olyannyira, hogy számomra ez a lemez legjobb, legemlékezetesebb dala. Ahogy a rövid, instrumentális Sleeping Dogs is befogadható tétel, és kifejezetten tetszenek a Strange tört ritmusai is. A Spiral Towerben, ami a vinylen nem, csak a CD-változaton szerepel, végre nem disszonánsak Lackey verzedallamai, így ezek egy hétköznapi halandó számára is élvezetesek. 🙂 Jól sulykolnak Norm Leggio dobjai az I of the Stormban, amitől ez is egy markáns, erőteljes darabbá válik. A szintén csak a CD-verzión hallható egykori Asian demós nóta, az Only in a Dream elejének perkás szellősségét, a dal alapritmusát, lendületét is az anyag pozitívumai közé sorolom. A címadó szám érzelmessége viszont – főleg az I Remember után és ahhoz képest – már kevésbé üt szíven; szenvedő, vontatott darab.

A lemeznek elsősorban a számomra szimpatikus mozzanatait emeltem ki, és bár feltétel nélkül elismerem progresszív zsenialitását, az A Social Grace továbbra sem az én zeném, és valószínűleg már nem is lesz az. A fejemben ülő „kopasz cenzor” inkább a Bleedinget hallgatná…

Psychotic Waltz: Mosquito (1994)

Négy évvel és két albummal később a csapat egy, a debütnél érettebb, homogénebb, viszont talán éppen ezért kevésbé izgalmas anyaggal állt elő. Utóbbi kijelentésemért a progresszív metal rajongói nyilván megköveznek, holott a Mosquito éppen hogy jobban tetszik, mint az A Social Grace (és ezzel el is dőlt a negyedik és ötödik hely sorsa…): a nóták az átlaghallgató számára is befogadhatók, sokkal inkább érzem bennük a klasszikus dalstruktúrát, mint a ’90-es lemez dalaiban.

A „kevésbé izgalmas” alatt azt értem, hogy nem tudok szerzeményeket vagy olyan fogós dalrészleteket említeni, amelyek megragadtak bennem, és amelyeket később is fel tudok idézni. (Persze, Nevermore-albumokkal is vagyok így, mégsem kérdőjelezem meg az egykor volt csapat nagyságát.) Komplett nótaként még leginkább a moszkitós mondatokat mániákusan mantrázó címadót említeném, de ez is hol van a Bleeding dalainak éteri-túlvilági hangulatától! Ha arra az albumra maximális pontszámot adnék, erre maximum négyest.

Élvezetes háromnegyed órával ajándékoz meg a lemez, végig tetszik, amit hallok, de a katarzis ez alkalommal is elmarad. A másodikként elhangzó Lovestone Blind a Mosquito erejét, lendületét viszi tovább, utána viszont egy kissé elhalványul a produkció. Az All the Voices a következő nóta, ami tetszik (de az már a hatodik a sorban), és az azt követő Dancing in the Ashes-nek is dinamikus kezdése, utána pedig végig jó húzása van.

Ha előveszem ezt az anyagot, nem azért teszem, hogy régi csúcspontokat éljek újra, hanem hogy kapaszkodási pontokat keresve még jobban megismerjem.

Queensryche: Promised Land (1994)

Azt hiszem, kevesen vannak, akiket a ’80-as évek második felében hosszabb-rövidebb időre ne igézett volna meg a Queensryche mágiája. Ha előbb nem, az Operation: Mindcrime albummal sokan kerültünk az amerikai kvintett bűvkörébe. Jómagam soha nem váltam nagy QR rajongóvá, de a lendület még jó ideig vitt, és a szintén remek Empire után három további nagylemezüket is beszereztem, mondhatni, egészen az ezredfordulóig követtem a munkásságukat. A varázs azonban hamar szertefoszlott, nem véletlen, hogy az Operation… mellett egyedül az Empire volt az az anyaguk, amit azóta is rendszeresen hallgattam.

Ennek alapvetően két oka van. Az egyik Geoff Tate hangja, ami finoman szólva nem tartozik a kedvenceim közé. Amit a Queensryche-ből szeretek, az minden, csak nem az ő ’80-as évekbeli orgánuma. A másik pedig az albumok fokozatosan csökkenő színvonala – ami természetesen megint csak szubjektív dolog: a rajongók gyakorlatilag mindent kitörő örömmel fogadnak a csapattól, azoknak pedig, akik ki nem állhatják ezt az irányzatot, valószínűleg az Operation…-nel sem lehetett a kedvére tenni. 🙂

A Promised Land elődeinél lassabb, merengőbb, filozofikusabb anyag. Az első teljes értékű nótával, az I Am I-jal és az azt követő Damaged-del jó időre el is lövik a puskaporukat, a következő – és az említetteken kívül az egyetlen – tempósabb szám az albumon a My Global Mind, de vehemenciájával ez sem tépi le a hajunkat. A többi nóta lírai, álmodozó, meg-megtorpanó tétel. Persze, ez is lehet egyfajta koncepció, de a forróvérű, headbangelésre kész metalrajongók számára ez kevés lehet. A másik, ami meglehetősen hangsúlyos ezen a lemezen, az a popos hangvétel, amire funkys, dörmögő basszusával, szaxofonhangjaival talán a Dis Con Nec Ted a legjobb példa.

De hogy a nekem tetsző momentumokról is említést tegyek: bejönnek az I Am I kissé zaklatott, keleties ritmusai és dallamai, a Damaged lendülete és refrénje, a One More Time úgy ahogy van, valamint a CD-re bónuszként felkerült Real World finom kezdése és a végén hallható, némileg szimfonikus hatású felpörgés. A zongorás lírai nóták közül a Lady Jane áll közelebb hozzám, de a Someone Else? is kellemes perceket okoz – leszámítva Tate sírós-fátyolos hangját.

Queensryche: Hear in the Now Frontier (1997)

Nagyon ’90-es évekbeli alkotás és kevésbé Queensryche-os ez az album, mint elődei. A Sign of the Times ugyan a kedvenc nótám innen, de kapásból a Saigon Kick jutott eszembe róla. Ettől az albumtól kezdem azt érezni, hogy a csapat zenei evolúciójának íve már nem folyamatos: ez egy elég radikális ugrás volt a Promised Land-hez képest (és lesz majd a következő, Q2K album is). A Get a Life hápogó alapriffjéről az Alice in Chains Again című számának hasonló megoldása ugrott be. (Chris DeGarmo gitárosnak ez az album volt a hattyúdala, és minő „véletlen”, hogy távozását követően előbb Jerry Cantrell turnégitárosa lett, majd az ezredfordulót követően az AIC ritmusszekciójával megalakította a Spys4Darwin nevű formációt.)

Az anyag legnagyobb slágere a Some People Fly, ezt és a nyitó dalt sorolnám a húzónóták közé, de az az igazság, hogy a lemezen sokáig nincsenek gyenge pillanatok. Talán a 14 szám sok egy kicsit, nekem a korábbi években megszokott 11 is bőven elég lett volna. Egy dal erejéig (All I Want) DeGarmo hangját is hallhatjuk, és bár nincs rossz orgánuma, számomra ez a szerzemény egy kicsit idegenül hat az albumon. Az utána érkező Hit the Black is furcsa, de aztán az Anytime/Anywhere-rel visszatérnek a kitaposott ösvényre.

Nálam ez az album valószínűleg „rosszkor volt rossz helyen”, most ugyanis kifejezetten tetszik: jóval lendületesebb, mint elődje, szimpatikus nóták sorakoznak rajta és Tate hangja is mélyült, sokkal elviselhetőbb, mint korábban. Ez az anyag már nem a progresszív metalos Queensryche-ot mutatja, könnyen befogadható, amerikai ízű hard rockot játszanak rajta. A legjobban magamat lepem meg ezzel, de a most újrahallgatott négy lemez közül ez az anyag tetszik a legjobban.