Ma két egykori műsoros kazettámat veszem elő a képzeletbeli papírdoboz mélyéről. A Nuclear Assaulttól sokáig ez volt az utolsó anyag, amit megszereztem, a Coronertől pedig az első, amit aztán évtizedeken át nem követett folytatás. Mindezek alapján sejthető, hogy nem váltak a kedvenceimmé ezek a lemezek.
Nuclear Assault: Out of Order (1991)
Ahogy azt az idén októberben jubiláló Game Over album kapcsán is említettem (itt), nálam a megjelenések dátumával fordítottan arányosan alakult az egyes NA-albumok tetszési indexe. A debüt a kedvencem, a Survive-ot nagyon hasonlónak, ám egy árnyalatnyival halványabbnak érzem, a Handle with Care profi anyag, jól szól, ütős nóták is vannak rajta, viszont éppen emiatt mintha arról eltűnt volna az amatőrök lelkesedésének diszkrét bája, vad szépsége, a nyerseség lendülete, a zsigeriség koszossága.
Ezen az úton haladt tovább az idén éppen három évtizedes múltra visszatekintő Out of Order is, amin még több tudatosságot és még kevesebb ösztönösséget érzek. A dalok egy része vélhetően nem csak úgy kibukott az alkotókból, hanem összerakott alkotás, átgondolt tervezés eredménye. Ez többek között az album hosszában is megmutatkozik: míg a korábbi, 12-13 számos anyagok a 35-36 perces játékidőt sem érték el, itt a 11 nóta előadásához Connellyéknek több mint háromnegyed órára volt szükségük – amiért nem kizárólag a hat és fél perces Save the Planet tehető felelőssé…
A Sign in Blood-ban több tempóváltásnak is fültanúi lehetünk, számomra valamiért mégsem válik átütővé a nóta. A Fashion Junkie, mintha csak a kedvemre akarna tenni, egyből egy felszín alatt bekúszó gitárdallammal nyit. A Too Young to Die is elmegy még, a Preaching to the Deaf–Resurrection–Stop Wait Think hármasa azonban elég semmilyen. A Doctor Butcher elején jól aprítják a ritmust, végre az énekhang is jó és a refrén is kínál kapaszkodókat. A kedvencem az anyagnak ebből a negyedéből azonban nem ez a nóta, hanem a Quocustodiat, amelynek egzotikus, egyszersmind kő-egyszerű refrénje komoly morális kérdést fogalmaz meg: milyen kontroll van a döntéshozók fölött, őket ki ellenőrzi? (Eredetiben: Sed quis custodiet ipsos custodes?, azaz: De ki őrzi az őrzőket?)
A lemez legjobb szerzeménye azonban egyértelműen az utolsó előttiként elhangzó instrumentális Save the Planet, amely monumentalitásában a Brain Death-hez ér fel, annyi különbséggel, hogy Lilkerék itt szavak nélkül fogalmazzák meg érzéseiket, mondanivalójukat. A szám különlegessége a középen főszólammá váló billentyűs betét, amelyet rövid gitárszóló követ, és ami abszolút nem lóg ki a zene sűrű, durva szövetéből. A Sweet Ballroom Blitz-ének feldolgozása egy kissé poros habcsók az atomtöltetű torta tetején; maradjunk annyiban, hogy hallottunk már jobbat, ha mástól nem, hát az eredeti előadótól.
Az Out of Order összességében nem tesz rám olyan kedvező benyomást, mint elődei. Talán a „slágerek” hiányoznak róla, talán kisebb amplitúdón mozog, mint a csapat korábbi alkotásai, mindenesetre ezt az albumot hallva döntöttem el, hogy a továbbiakban nem követem a csapat pályafutását…
Coroner: Mental Vortex (1991)
Mire a svájci bandát övező dicshimnuszok elérték az ingerküszöbömet, éppen ez az albumuk volt aktuális, ezt lehetett újonnan kapni műsoros kazettán, úgyhogy az idén éppen 30 éves Mental Vortex lett kettőnk között a találkozási felület. Azóta a csapat más (korábbi) albumait is meghallgattam, ám sajnos azokkal sem hódítottak meg maradéktalanul maguknak.
Zeneileg ezen az albumon érzek egy elég erős Mekong Delta-párhuzamot, az énekben pedig a Celtic Frost-os Tom G. Warrior orgánumára ismerek. És hát sajnos ez utóbbi, Ron Royce dallamtalan hangja az, ami nem jön be; megpróbálom elképzelni, milyen lenne ez a zene melodikusabb énekkel á la Voivod vagy Mekong Delta (de inkább Voivod 🙂 ), ne adj’ isten megjegyezhetőbb refrénekkel. Számomra biztos vonzóbb. Mert a hangszeres háttér abszolút rendben van: progresszív, bravúros, így viszont számomra sokszor egy kicsit öncélú, komolyzeneszagú az előadás.
Az A oldalról mindenekelőtt a dal címét a refrénben sulykoló, bólogató középtempós Son of Lilith maradt meg bennem. De az ezt követő Semtex Revolution sem rossz nóta, sőt: a tördelt ritmusoknak, Tommy T. Baron szólóparádéjának, a refrénben a frontember kegyetlen szavainak („Hand on trigger / Phantom face / Don’t trust no one / Always on the run”) köszönhetően a dal méltó párja a Lilith fiát megéneklő szerzeménynek.
A B oldal fénypontja számomra a Metamorphosis. Félelmetesen, kísértetiesen indul, nyakizmokat beindító riffel vezet fel egy Celtic Frost-os tempót és énektémát; a tébolyult gitárjáték és a komplex ritmusok azonban itt sem hagynak bennünk kétséget az előadó személyét illetően. A Pale Sisterben is folytatódik a hathúr-orgia, az About Life-nak pedig az eleje hengerel, de itt is beakad a refrén fő üzenete: „You… don’t know nothin’ at all”. Az I Want You (She’s So Heavy”) pedig metalos körökben az egyik legismertebb Beatles-szerzemény, hiszen a Coroner mellett a Ministry, a Halestorm és a Type O Negative is megénekelte. Azok közül, amiket ismerek, nekem ez a változat tetszik a legjobban, különösen a dal lendületes része.
Rosszabbra emlékeztem, így kellemesen csalódtam a Mental Vortexben. Rongyosra ezután sem fogom hallgatni, de a lemez nyolc szerzeményéből öt vagy hat számot lájkoltam, ami nem is olyan rossz arány…
Leave a Reply