Minek nevezzelek?

Nem tudom, közületek ki hogyan birkózik meg azzal a „feladattal”, hogy egyrészt műfajilag pontosan besorolja az egyes zenekarokat, másrészt hogy találjon olyan csapatot, énekhangot, gitárstílust, dobtechnikát, amelyikhez/akinek a játékához hasonlítani tudja az adott produkciót. Én már-már mindkettőt feladtam. Az egyes irányzatok határai jó ideje elmosódtak, több olyan csapat van, amelyik zenéjében elegyíti a különböző stílusok elemeit, mint amelyik tisztán például black, power vagy doom metalt tol. Ha gyorsan játszik, az már speed is, ha mély és elszállós a középtempós-lassú riffelés, az stoner is, ha a gyomorból jövő hörgés kerül túlsúlyba egy thrash csapat énektémáinál, akkor indokoltan illethetjük őket a death jelzővel is, és még nem beszéltünk az elmúlt két évtized különböző -core, ambient és post-irányzatairól… Címkék: amennyire segítik az eligazodást, annyira el is lehet tévedni közöttük. Bevallom, az utóbb említett kategóriák már semmit nem mondanak nekem. Hallom őket, és csak homályos fogalmam van arról, hogy egy-egy ilyen skatulyából milyen zenék kerülhetnek a lejátszóba.

Talán ezért is lenne egyszerűbb, egyértelműbb azt mondani: „Tudod, olyan zene, amilyet XY banda is játszik!” Régebben, amikor a mostani kínálat töredékéből választhattunk, könnyebb dolgunk volt. Ma is sokan vannak, akik néhány alapbandára szűkítik le a viszonyítási pontokat: Black Sabbath, Iron Maiden, Metallica, Tool stb., ami ad is némi támpontot meg nem is, hiszen nyilván nem szól minden ötödik együttes úgy, mint az említettek valamelyike. És persze, hogy ismerünk több száz vagy akár több ezer csapatot, de vajon mindig eszünkbe jut a lehető legközelebbi „rokon” zeneileg? Hogy a hangszeres részek tiszta Z, az ének viszont leginkább Zs hangját, stílusát idézi? Írom, ami beugrik a hallott muzsikáról, másoknak viszont lehet, hogy sokkal pontosabban meg tudják nevezni a csapat legközelebbi „szomszédjait”.

Vajon mi kell ez utóbbihoz? Jobb memória? Esetemben az már csak egyre rosszabb lesz. 🙂 Még több zenehallgatás? Elég sok muzsikát hallgatok, igaz, főleg újakat, és sokat kevésszer. Az adott irányzatban való jobb elmélyülés? Viszonylag sok stílus vizeiben búvárkodom, ám így egyiknek sem vagyok igazán a bennfentese. Vagy a TUDÁS igénye? Nem akarok lexikonember lenni. Ösztönös zenehallgatónak tartom magam, ugyanolyan rajongónak, mint akik ezt az oldalt is olvassák. Sokkal fontosabbnak tartom a zene befogadásának élményét, mint a lehető legtöbb információ begyűjtését (kivéve természetesen, ha írok az adott anyagról).

Úgyhogy bocs, egy bizonyos pontig igyekszem, de a műfaji besorolás és a hasonlítás nem tartozik az erősségeim közé.

Ti hogy vagytok ezekkel?

A cikk szerzője: Coly 1108 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

  1. Vagy mint a klasszikus európai Heavy/Power Metal zenekaroknál, hogy kell lennie rajta egy Speed Metal számnak (általában ez nyitja a lemezt), egy döngölös középtempósnak, egy lírainak/balladának, meg nem árt ha van egy lágyabb közönségénekeltetős sláger is (amihez videoklipet lehet készíteni és a rádiókban lehet játszani).

    A stílushatárok elmosódása/átlépése már a 80-as évek végén elkezdődött (p. Celtic Frost: Into the Pandemonium, Cold Lake lemezei), de az akkori metalos közönség még nem tudta ezt megfelelően értékelni. Aztán a 90-es években először az extrém irányazoknál, aztán a lágyabb irányzatoknál is elkezdődött a stílushatárok átlépése. Ennek oka érthető is, hogy 1993/94-re már a lehető legszélsőségesebb, legvadabb, legkeményebb lemezeket kiadták, és már nem volt onnan tovább előre, így ha nem akartak önismételgetők lenni, akkor nyitniuk kellett más irányzatok felé, vagy bevonniuk más irányzatokat is a zenéjüket szinesíteni.
    És míg a 80-as években a stílushatárokat átlépők többsége még lemezeladásilag bukásra volt ítélve, a 90-es évek közepén/második felében már pont ez hozta meg sok zenekarnak a sikert.

    Persze ez egy folyamat volt, és nem egyik hónapról a másikra történt.
    Ahogy a Paradise Lost sem a Hosttal kezdett, és a Tiamat sem a Wildhoney-va, a Therion sem a Thelivel, a The Gathering sem a Mandylionnal, úgy az Angrának és a Rhapsody of Fire-nak is volt már egy előzménye a Viper: Theatre of Fate lemeze (csak az még elbukott a lemezeladásoknál – majd onnan kiválva André Matos létrehozta az Angrát).

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*