Ahogy telnek az évek, egyre kevesebb kedvencem újabb albumát várom izgatottan. Ez nyilván azért van, mert a sokadik lemez már nem tűnik izgalmasnak, esetleg időközben stílust váltott a banda, és hosszabb próbálkozások után sem tudtam megemészteni az aktuális műve(ke)t, de olyan is előfordul, hogy valamilyen oknál fogva már nem is követem az adott zenekar pályafutását, pedig korábbi anyagaik alapnak számítottak. Nos, a Mastodon üde színfolt, a kivételt erősíti, mert az amerikai brigád minden új lemezét visszafojtott lélegzettel várom, de természetesen mindig bennem van a félsz, hogy most nem dobok egy hátast a frissen kiadott dalaiktól.
Szerencsére felsóhajthatok, és ezzel rögtön el is árultam, hogy a Hushed and Grim a harmadik-negyedik hallgatás után meggyőzött – mint minden eddigi kiadványuk. Ráadásul most egy dupla albummal jelentkeztek. A kvartett elég kanyargós utat járt be a fémzene dzsungelében, a zenei különbözőség miatt össze sem lehet hasonlítani a Remissiont például az Emperor of Sanddel, mivel menet közben a finomodás jelei, a kezdeti muzikális közegtől való eltávolodás náluk is tetten érhető. Mára kialakult egy „tipikus” Mastodon-stílus, ám arra mindig törekedtek, hogy tágítsák a határaikat, és változatos dalokat írjanak, így minden album önálló karakterrel bír, sosincs önmásolás. A korai vad sludge/post rockot átitatták pszichedelikus/füstös jegyekkel, progresszív elemekkel, ezek mellé beérkeztek a dallamok is, majd mindezt a saját képükre pofozták. Tudom, néhány ős-rajongó csak az első – és még a második – albumot tartja jónak, de ez legyen az ő bajuk, nekem kifejezetten tetszik ez a „visszafogottabb” irány, ami a Crack the Skye lemeztől datálható, de már az azt megelőző Blood Mountain-on is csírájában jelen volt.
Mindig is nagyra tartottam Brann Dailor dobost, akinek nagyszerű dobtémái mellett sosem lehetett szó nélkül elmenni. Eszeveszett pörgetéseivel, technikás játékával sosem cincálja szét a dalokat, hanem a legegyszerűbb szerkezetű számoknak is plusz töltetet ad. Ehhez jönnek a pofás riffek és a remek szólók, amelyekből kikerekednek a nóták, de hogy ne legyen egyértelmű a dolog, az éneket már egy jó ideje felosztották három részre. Nagyon bírom Troy Sanders (basszusgitár) rekedtes, mély, öblös hangját, Brent Hinds (gitár) kicsit nyávogós, Ozzyra hajazó énekét, de Brann magas fekvésű vokálozását is elismeréssel nyugtázom. Nem mondok meglepőt azzal, hogy ezek ugyanúgy mind jelen vannak a Hushed and Grimen is, viszont Hinds egyre kevesebbet énekel, jelen esetben a ritmusszekció viszi a prímet. Vendégzenészek is felbukkannak, a legnagyobb név Kim Thayil, aki a Had it All-ban szólózik.
Szerettem volna egyenként végigmenni a nótákon, de menet közben rájöttem, hogy ennek semmi értelme, mert annyira beszippantott a lemez, annyira a befolyása alá kerültem, hogy ilyen állapotban képtelen vagyok nótáról-nótára analizálni. Ez egy majd’ másfél órás utazás a Mastodon szürreális világában, amelyben ismét sikerült „elvesznem”. Nem vidám, nem színpompás, viszont a szürke, a fehér és a fekete minden árnyalata megtalálható benne. Időnként olyan érzésem van, mintha egy sűrű erdőben keresnék valamit (nem feltétlenül tárgyat), néha az a rémisztő gondolat gyötör, hogy elvesztem (nem meghaltam), de olyan képek is bevillannak, amikor úgy vélem, hogy megtaláltam életem értelmét – aztán mégsem. Szóval a dalokat hallgatva keveregnek-kavarognak bennem ilyesmi furcsa érzések, és minden nyomasztó atmoszférája ellenére van pozitív töltete is ennek az állapotnak, és a leglényegesebb, hogy van tartalom és mélység ebben az egészben, nem csak üres frázisok puffannak mellettem. Azért ez az egész számomra nem meglepő, mert minden albumuk egy-egy fejezet a Mastodon-könyvben, amit nem törpék, varázslók, koboldok, sárkányok népesítenek be, hanem olyan alakok, akik sehová nem illenek be, sem az emberek közé, sem a mesehősök sorába, és jellemüket is nehéz kiismerni. Talán szellemek, talán pokolból jövő lények, talán a halál követei, esetleg szimplán csak saját személyiségünk kivetülései. Kegyetlenek, de őszinték. A Hushed and Grimmel újabb oldalakat töltött meg a zenekar ebben a (rém)mesekönyvben.
Azt gondolom, még a lemezborító (ráadásul a teljes kép) is remekül passzol az általam leírtakhoz. Korábban volt egy cikkem kedvenc albumborítóimról (itt), amelynek végén kiemeltem tíz abszolút favoritot, ahol a zene és a kép tökéletes párost alkot. A Leviathan album is köztük szerepel, de akár a Hushed and Grim is odailleszthető (nem beszélve a Once More ’Round the Sunról). Pedig eleinte nem tetszett, de aztán ahogy – fejhallgatóval a fülemen – egyre többet nézegettem a képet, kezdett minden a helyére kerülni. Egyébként így voltam magával a muzsikával is: elsőre még nem jött át, csak később. Kéz a kézben jőve nyertek meg.
Remekül indul a lemez, a Pain with an Anchor nagyszerű választás középtempós, döngölős jegyeivel, majd a folytatás is hasonlóan jó, a The Crux még ennél is gyorsabb tétel, és ezekből a pörgősebb nótákból az album első felében találhatunk többet, majd egyre inkább a nyugisabb, megfontoltabb témák kezdik uralni a terepet. Persze, nem egy dalban ilyen is, olyan is van, csak hogy a változatosság rövid távon is meglegyen. Elképesztő, ahogy ez a négy forma kalandozik a metal birodalmában: az elborult, lebegős zenélgetéstől (pl. Dagger, Skeleton of Splendor, Had it All) a gyors zúzásig (Pushing the Tides, Savage Lands) minden fellelhető a repertoárjukban. Mindig előny, ha jó a lemezkezdés, de még jobb, ha egy ütős nótával (is) zárul a korong. A Mastodon mester ebben, nem egy lemezükön az utolsó dal nagy kedvencem (Last Baron, The Sparrow, Jaguar God), és íme, itt is egy remekbe szabott szám zárja a Hushed and Grimet (Gigantium).
Szerintem az is előnyére vált a zenekarnak, hogy nem bonyolítanak túl minden dalt, mint régebben; gyakran érvényes a „kevesebb néha több” szabály, és ez jelen esetben is működik, mert nem egy helyen pofonegyszerű a verze és a refrén, valamint egyik hangszer sem akar feleslegesen villogni, csak annyit „mutatnak” meg magukból, amennyi szükséges. Sokkal inkább a hangulatot, az érzéseket ragadják torkon nótáikban a zenészek, és főként emiatt tetszik nagyon a lemez. A 2000-es években nálam még mindig a Mastodon a nyerő. Pontszám kérdéses?
Leave a Reply