Lucifer: Lucifer IV (2021)

Remélem, a COVID-19 járvány miatt nem marad el Johanna Sadonisék november 20-i, budapesti koncertje. Ha megtartják, akkor elmondhatjuk, hogy a legjobbkor látott napvilágot a csapat idei nagylemeze, hiszen három hét alatt az új nótákat is van időnk megismerni. A Lucifer valamennyi albumát ismerem, így azt mondhatom, a zenekar friss anyagával sem tévedt általa eddig nem járt utakra; az egyes alkotások pusztán számozással történő megkülönböztetése is egyfajta folytonosságot jelöl, ám ez a viszonylagos kiszámíthatóság szerencsére ez alkalommal sem fulladt unalomba. A negyedik Lucifer lemez egy profi csapat érett korszakának produktuma – hozzáteszem, már a legelső is az volt.

Mivel eddig még egyetlen albumuk apropóján sem írtunk róluk, néhány mondatban felidézném az együttes eddigi pályafutását. A történet elején mindenképpen meg kell említenem a 2012-2014 között létezett, The Oath nevű berlini doom metal/rock csapatot. Ebben játszott együtt a svéd Linnéa Olsson gitáros, a német Johanna Platow Sadonis énekes és az angol Andrew Prestridge dobos, billentyűs. A banda feloszlását követően az utóbbi kettő alakította meg – ugyancsak a német fővárosban – a Lucifert; első lemezük 2015-ben látott napvilágot.

Nem sorolnám fel akkori zenésztársaikat, mert a folytatás szempontjából nem ennek, hanem egy svéd muzsikusnak volt meghatározó szerepe. Azt nem sikerült kiderítenem, hogy Johanna és Anders Niklas „Nicke” Andersson a magánéletben vagy zeneileg talált előbb egymásra, hogy a hölgy már ismerte-e a The Hellacopters énekes-gitárosát, aki egyben az Entombed dobosa is, vagy csak Stockholmban találkoztak, a lényeg, hogy az énekesnő az északi fővárosba költözött, és a Lucifer második (2017-es) nagylemezén már a svéd muzsikus ütötte a bőröket. Sadonissal onnantól szerzőtársak és albumaik producerei is lettek, a dalokat Nicke saját stúdiójában, a Honk Palace-ben rögzítették, nem mellesleg pedig össze is házasodtak.

2018-ban aztán a csapat felállása is megszilárdult, azóta játszik együtt a művészházaspárral a két gitáros, Linus Björklund és Martin Nordin. A jelenlegi ötösből egyedül Harald Göthblad basszusgitáros az, akinek közreműködőként a mostani az első Lucifer nagylemeze. A zenekar tagjai a karantén-időszakban jobb híján ugyanazt tették, mint megannyi pályatársuk: dalokat írtak, amiben talán a szokásosnál is jobban elmélyültek, jobban odafigyeltek bizonyos részletekre, ráadásul ezúttal a két bárdista is részt vett a dalszerzésben.

Fotó: Ester Segarra

Az együttes zeneileg a 70-es évek proto metalja, a doom és az okkult rock által meghatározott koordinátarendszerben mozog. Legfőbb hatásaikként olyan bandákat neveznek meg, mint a korai Black Sabbath, a Pentagram, a Blue Öyster Cult, illetve a négy-öt évtizeddel ezelőtti Heart és Fleetwood Mac. A hangzás, a riffek, a tempó az első három csapatot juttathatja eszünkbe, Johanna énekéről pedig logikusan az utóbbi formációkra asszociálhatunk, bár azt gondolom, ő alapvetően mind Ann Wilsonnál, mind Stevie Nicksnél és Christine McVie-nél mélyebben énekel. Az egyes lemezeire jellemző árnyalatot a Lucifer mindig a fent említett alapszínekből keveri ki. Ami talán különbség lehet az egyes lemezek között zeneileg és hangulatilag, az az egyes alkotóelemek aránya.

Most, ezen ismertető megírása előtt/közben nem hallgattam meg újra a korábbi albumokat, de úgy érzem, ez alkalommal különösen erős a 70-es évek első felére jellemző ős-metal feeling, amivel – főleg az elején – a kissé koszos, kásás hangzással is ráerősítenek. Metalnak nem is igazán nevezném a hallottakat, a kemény műfaj megszületése előtti érába tett időutazásnak annál inkább. A Lucifer IV egy fájdalmasan szép alkotás, ugyanakkor a dalok témái/címei nem egyszer gyászosak (Archangel of Death, Cold As a Tombstone) vagy kegyetlenek (Bring Me His Head, Crucifix /I Burn for You/). Remek szójáték a Wild Hearses (vadlovak helyett háborgó halottaskocsik), a Bring Me His Head első versszakáról:

One came to steal my thunder
One, to set me on the cross
One tried to hold me under
One brought me nothing but loss

pedig a U2 Pride-jának (In the Name of Love) kezdő sorai ugrottak be:

One man come in the name of love
One man come and go.
One man come he to justify
One man to overthrow.

Azt akartam írni, hogy az anyagnak nem az eleje a legerősebb része, és tényleg nem, de az Archangel of Death és a Wild Hearses így is elvarázsolnak, felvezetnek a platóra, amit számomra a lendületes Crucifix (I Burn for You) és Bring Me His Head, illetve a lemez talán legnagyobb slágere, a Mausoleum hármasa, egymásutánja alkot. Utóbbi szám refrénje tegnap egész nap, elnyomhatatlanul ment bennem… Remélem, hogy ez a három nóta is elhangzik majd a 20-i koncerten. Jó esélyt látok rá, ugyanakkor arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogyan szólalnak meg élőben ezek a metalhoz képest szolidabb hangzású rocknóták.

Számomra sokáig a Louise volt a kakukktojás az albumon: a kísérteties témákhoz képest egy kifejezetten személyes tétel, zeneileg jól érezhető southern rock hatásokkal. Másrészt viszont ez is fogós nóta, több kommentelőnek már most az egyik kedvence a lemezről. Az Orion refrénje tetszik még, de a többi, eddig nem említett nótáról sem tudok rosszat mondani. Talán a Phobos egy kicsit halvány befejezése az egyébként magasztos és meggyőző előadásnak, de ez is belefér: az anyag lecsengését követően így is ott visszhangoznak a fejemben a Lucifer IV emlékezetes dallamai.

Nem kizárt, hogy Johanna Sadonisék eddigi legerőteljesebb, legváltozatosabb, legjobb albumukat alkották meg. Ennek köszönhetően sem fognak fesztiválok headliner-eivé válni, de egy szűk, ám annál stabilabb közönségréteg igényeit maximálisan kielégítik vele.

About Coly 1260 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*