
Előre elárulom, nem a tavalyi év power metal lemezéről fogok írni, azonban az anyag több szempontból is érdekes, ezért gondoltam, hogy megosztom veletek az albummal kapcsolatos élményeimet.
A Question Everything egy évvel ezelőtt látott napvilágot, én azonban csak az elmúlt hetekben találkoztam vele, ráadásul az elején nem is tartottam nagy durranásnak – fokozatosan kezdett fényesedni, gömbölyödni a produkció. A csapat a kaliforniai Sacramentóból származik, 2014-ben alakult és a QE a harmadik nagylemezük. A kezdeti felállásból mára egyedül a ritmusgitáros Jason Ashcraft maradt hírmondónak, de Jeremy Steinhouse basszusgitáros is szerepel mind a három korongon (csupán a 2015-ös The Drake Equation EP-ről maradt le). Chad Anderson szólógitárosnak és a dobos Alex Bossonnak a mostani a második közös munkája a csapattal, így újoncnak csupán az énekesnő, Mary Zimmer nevezhető. (Az EP-n és az első korongon szintén egy hölgy, Heather Michele Smith állt a mikrofon mögött, a 2018-as Terror of the Cybernetic Space Monster-en viszont a ciprusi származású Sozos Michael hallatta a hangját.)
Mary tavalyelőtt csatlakozott a zenekarhoz. Egy évvel korábban a death/thrash-t játszó, kanadai Bombed Up igazolta le: érdekes párhuzam, hogy annak a csapatnak is van egy veteránja, az előbb bőgős, majd gitáros Steve Pera, az az együttes is három lemezt jelentetett meg, amelyek közül Zimmer csupán az utolsóként kiadott No Excuses for the Living-en (2018) énekel. Emellett pedig olyan, ma már nem létező bandák albumain is az ő hangja hallható, mint a The Ottoman Empire, a Luna Mortis és a White Empress. Érett, nőies altjáról Brittney Hayes, az Unleash the Archers énekesnője jut eszembe. (Nem ismerem a Bombed Up-ot, de kíváncsi vagyok, és meg is fogom hallgatni, hogy ott mit produkál.)
A kaliforniai kvintett által favorizált műfajt már említettem, alapvetően fémes megszólalásukra erős billentyűs kíséret jellemző, a szimfonikus power metaltól azonban messze vannak. Dalszövegeik témáját a tudományos életből, illetve a science-fiction világából merítik. Nevüket is egy fantasztikus film, A sötétség krónikája (The Chronicles of Riddick) ihlette, amiben a Helion Prime egy idegen bolygó.
A mai napig vegyes érzelmeim vannak az anyaggal kapcsolatban, mert a nyitó The Final Theory ugyan még egész jó nóta, az azt követő három szerzemény viszont meglehetősen jellegtelen, olyannyira, hogy a Madame Mercury és a The Gadfly egyenesen nem tetszik. A közéjük ékelődő Prof elmegy, de ilyen témákat, dallamokat más előadóktól is sokszor hallottunk már. Az ötödikként felhangzó Photo 51 az, amivel végre valami elindul: azt – sokadszorra – hallgatva fogalmazódott meg bennem, hogy ha az egész lemez minimum ilyen szintű nótákból állna, nem tudnék rá négy és fél pontnál kevesebbet adni. Ezzel sem váltják meg a világot, de itt legalább van lendület, jól látható struktúrája, íve a dalnak.
Nálam ez a szerzemény a nyitánya a petárdaparádénak, ugyanis ezt követően, a képzeletbeli B oldalon sorakoznak a produkció fajsúlyosabb darabjai. A HP már az E pur si muove-ben is megvillantja oroszlánkörmeit, remekül ötvözve a súlyosságot és a dallamosságot, amikor is a helyenként géppuskasorozat-szerű dobritmus által ütött lyukakat szintirétegek vastag masszájával tömi el. Tovább haladunk felfelé, és – ha kissé késve is, de – elérkezünk a műsor első csúcspontjához: a Words of the Abbot -nak már a verzedallama is remekbe szabott és a refrén is ugyanezen a nívón halad tovább. A kissé lágy férfi énekszólam viszont nekem nem hiányzott, inkább ront, mint javít az összképen. Ezzel együtt is nálam ez a number one dal az albumról.
Kettőt kell csak ugranunk, és máris itt a másik slágernóta, a száguldó-pulzáló címadó. Itt is belép a férfiszólam, ami ez esetben „elviselhetőbb”, jobban passzol az egészbe, mint a Words… esetében. A The Forbidden Zone refrénje sem rossz, azonban a két remek szerzemény között egy fokkal halványabbnak tűnik. A habcsók a tortán az album végén elhangzó két The Misfits-feldolgozás, a Kong at the Gates és a Forbidden Zone, amelyeket összeragasztottak, így az első instrumentális tétel a második ünnepélyes felvezetéseként szolgál. Látatlanban azt mondanám, hogy Glenn Danzig után gagyi és szentségtörés The Misfits-dalokat énekelni, ám itt ez egyáltalán nem zavaró, sőt, Mary-nek és csapatának kifejezetten jól áll ez a hangulat és lendület. Bár nem saját szerzeményük, nálam ez a nóta is dobogós. (Egy kicsit szerencsétlen dolog, hogy a lemezen két Forbidden Zone is szerepel, holott zeneileg semmi közül egymáshoz.)
A dallamos, női énekkel és szintivel lágyított power metal híveinek csemege lehet a Helion Prime legutóbbi alkotása, mások viszont nem biztos, hogy ezzel az anyaggal fogják megszeretni ezt az irányzatot. Én, mint írtam, a Zimmerrel készült Bombed Up lemez felé veszem az irányt, és remélem, hogy a HP következő albumán is az ő hangját hallom majd.
Leave a Reply