Exodus: Persona Non Grata (2021)

Virtuális szerkesztőségünkben már a lemez megjelenésének napján elindult az intenzív levelezés: „Hallottátok? Nektek hogy tetszik?” „Nekem bejön.” „Robotpilóta üzemmódban összehozott modern thrash cséphadarás.” „Elsőre határozottan nem rossz!” „De nem is jó.” „Hiányoznak róla a karakteres nóták.” „Meg sem közelíti a Bonded by Blood-ot.” És így tovább. Mivel oldalunkon alapvetően ajánlókat, nem pedig negatív kritikákat szoktunk közzétenni, ez alkalommal is az anyag lájkolóinak adtunk lehetőséget véleményük bővebb kifejtésére.

* * *

Azt mondják, minden rosszban van valami jó. A Slayer feloszlásában például az, hogy Gary Holt végre teljes mellszélességgel visszatérhetett anyazenekarába, amelynek persze mindvégig tagja és első számú dalszerzője volt, a 2014-es Blood In, Blood Out lemezen is játszott, de színpadon mégiscsak a Slayer gitárosaként találkozhatott vele a nagyérdemű. Ideje, fókusza nagy részét az utóbbi csapat vitte el, amit mi sem jelez jobban, mint hogy az új évezredben még nem telt el ilyen hosszú idő, hét év két Exodus album megjelenése között.

Már csak ezért is vártam és örülök az új anyagnak, amelyben egyáltalán nem csalódtam, sőt, számos élvezetes momentumot fedeztem fel benne. Úgy képzelem, miután Holt visszatért, feltüzelte társait, hogy „na, akkor kapjuk össze magunkat, és mutassuk meg, mitől nagy zenekar az Exodus, miért van helye – ahogy azt sokan tartják – a thrash metal Big Five-jában!” És igen, mindenkinek sikerült kihoznia magából a legjobbat, ami egyben azzal is járt, hogy zeneileg és hangzásilag visszakanyarodtak a ’80-as évek második felében született albumaik – mindenekelőtt a Pleasures of the Flesh és a Fabulous Disaster – világához.

Exodus-rajongónak tartom magam, ám ahogy az a csapat nagylemezeit rangsoroló cikkemből is kiderült (itt olvasható), a 2004-es Tempo of the Damned-del bezárólag kedvelem Holték alkotásait, a Rob Dukes nevével fémjelezett korszakot egyfajta zsákutcának tartom, és – elismerve a Bonded by Blood zsenialitását – számomra egyértelműen Zetro Souza a zenekar igazi énekese.

A csapat már 2016 elején el akart kezdeni dolgozni az új albumon, ám a folyamatot több dolog, mindenekelőtt Gary Holt slayeres elfoglaltságai hátráltatták. Közben is születtek dalok, ám a felvételekre végül csupán a tavalyi év szeptember-októberében, Hunting kaliforniai házi stúdiójában került sor, az anyag hangmérnöke a kevéssé ismert Steve Lagudi lett, a keveréssel Andy Sneap-et bízták meg, a munkálatokkal pedig idén januárban végeztek. A lemez megjelenési dátuma eredetileg ez év nyara lett volna, ám ezt a dobos gyomorrákja és kezelései miatt végül most novemberre halasztották.

Souza már egy 2017-es interjúban is elárulta, hogy az anyag zeneileg nem a Blood In, Blood Out folytatása lesz, hanem egy olyan alkotás, amelyen mintha egy csomó lemezt gyúrtak volna egybe. Gitárok tekintetében az első hangoktól kezdve a jellegzetes stílust, riffelést kapjuk, ráadásul a megnyugtatóan ismerős, klasszikus szereposztásban, amikor is az alap zúzás szépen elkülönül a rájátszott szólótémáktól. Az ember akaratlanul is elvigyorodik, hallva a jól ismert soundot, amivel annak idején megszerette a bandát. Tom Hunting intenzív dobjátékát már az albumot nyitó címadó nótában is vad pörgetések és fifikás cines díszítések jellemzik, annak pedig külön örültem, hogy Jack Gibson basszusának több dalban is teret hagytak: a Persona Non Gratában hosszú pörgetéssorozat szabadul ki az ujjai alól, a The Years of Death and Dying elején mélyei alulról türemkednek be a képbe és a záró Antiseed-ben is az ő hangszere kerül „mikrofon-közelbe”. Mindezeken túl a dalok egy része kellően összetett, váltásokkal megtűzdelt, több különböző tempójú témából összeálló szerzemény, aminek köszönhetően végre nem tűnik monoton darálásnak, egyetlen őrült rohanásnak az egész (ami az utóbbi albumok némelyikéről sajnos nem volt elmondható).

Már első hallgatásra is két szám tetszett különösen az albumról. Az egyik a középtempós tartományokban is otthonosan mozgó Slipping into Madness, amelyben egy már-már melodikusnak mondható gitárbetét is elhangzik (kár, hogy nem használják ki még jobban a benne rejlő potenciált), koncerten pedig igazi közönség-énekeltető nóta lesz. Másik nagy favoritom a jórészt Brain Dead-esen, Toxic Waltz-osan tempózó The Years of Death and Dying, amelyben az album legjobb, legdallamosabb refrénje kapott helyet.

Az Elitistben Zetro eddig ritkán hallott, mély orgánumát is megvillantja (vagy a vokál – Tom Hunting és Gary Holt mellett Zetro szintén muzsikus fiai, Nick és Cody Souza – énekli túl, mindenesetre észrevehetetlen a kettő közti átmenet), ráadásul a refrén ismét csak szélsőségesen dallamos – legalábbis exodusos mércével mérve. A gitárosok itt megint remekelnek, ahogy egyikük ritmusozására melodikus témákat penget a másik. A Prescribing Horror is kiváló, darálós riffel nyit, a végén a csecsemősírást azonban – kisgyerekes szülőként is (vagy éppen azért) – nem megrázónak, hanem idegesítőnek találtam. 🙂

Az akusztikus gitáros, egyperces instrumentális, a Cosa del Pantano (jelentése: a mocsári valami) hangmintáiban mintha a Parasite és a Cajun Hell eleje adna egymásnak randevút. Ebből a tételből nő ki a Lunatic-Liar-Lord , amiben az egykori legendás H-Team másik tagja, Rick Hunolt és a Holtot eddig a színpadon helyettesítő Heathen-gitáros, Kragen Lum is szólózik, a végén pedig a Pleasure of the Flesh címadó nótájának klasszikus „pápua” törzsi dobolása köszön vissza.

Amikor ezeket a sorokat írom, az ötödik hallgatásnál járok. Az anyag egyre inkább beszippant; ahogy írtam, több mint másfél évtizede nem tetszett ennyire Exodus-album. Ami egyszerre elsöprő és számos pontján dallamos is: bár a zene szikár és kegyetlen, megkockáztatom, énekileg az egyik legmelodikusabb lemez született meg Gary Holték műhelyében, plusz a férfiasan mennydörgő vokálok is igen hangsúlyosra sikeredtek. Az első két durvulattal még csupán ráhangolódom az anyagra, az utolsó két tétel pedig sajnos kevésbé izgalmas és változatos (az Antiseed-et egy kicsit feleslegesnek is érzem), mint a szendvics közepén elhelyezkedő, cím szerint is méltatott szerzemények. A végső osztályzat talán nem tükrözi teljes mértékben a hallottak fölött érzett elégedettségemet, de soha rosszabb Exodus-albumot!

Coly

* * *

Néha előfordul, hogy hátrány a fiatalság, pontosabban a tíz év lemaradás. Ugyanis ebből adódóan én bizony késéssel szálltam be a thrash világába. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ez egy áthidalhatatlan szakadék lenne, ám esetenként a zenei torlódás, értsd, amikor egyszerre tömöd magadba a kortárs zenét, és desszertként hozzácsapsz egy kis régi muzsikát, áldozatokkal jár. Megfekszi a gyomrodat.

Az Exodus ugyanígy járt nálam. Mire megismertem őket 1993-ban, időlegesen már meg is szűntek! Ugyan a Bonded by Blood és a Pleasures of the Flesh bejött, de a többi valahogy elsuhant mellettem, és inkább az egyéb desszerteket faltam: az első négy ’tallicát, Slayereket, Testamenteket, hogy csak a klasszikus nagyokat említsem. Ezek mellett nálam nem sok esélye volt Gary Holtéknak.

Innentől kezdve el is engedtem a zenekart, mondhatni, tartózkodtam tőlük. Mindig is féltem az olyan csapatoktól, akik a „hol vagyunk, hol nem” létsíkon lebegnek, egészen mostanáig. A nagy promó ellenére nem nagyon ugrottam rá az új cuccra, de egy itthoni szűk buli keretében, gondoltam, ha már mögjelent, hallgassuk is meg! És milyen jól tettem!

Mivel társaságunkban Coly kolléga a banda első számú rajongója, ezért a Persona Non Gratát én inkább – ami nagyjából igaz is – mint „önálló” szerzeményt értékelném. Egy hamisítatlan thrash albumhoz van szerencsénk, rengeteg visszahallással. Itt-ott érzek régmúlt kortárs elemeket, de távol állnak mindennemű koppintástól (szerencsére magukhoz viszonyítva is), mégis olyan frissen, üdítően hat az egész, hogy, magamat ismételve, hihetetlen, milyen inspiráció hathatott rájuk.

Már rögtön az első három számnál azt hittem, hogy túl hamar elpufogtatják a töltényeiket (haha, kis naiv!), akkora csomagot kaptam az arcomba! A Persona Non Grata váltásai, a Slipping into Madness szólói, vagy az R.E.M.F. már-már punkos feelingje után nem is vártam többet, mégis kaptam. A két záró szerzemény dallamszerkesztése, lendületessége semmiben nem marad el az említett húzónótáktól. Emellett tökéletesen helyt tudtak állni a líraibb számokban (Prescribing Horror, The Years of Death and Dying), sőt, kapunk egy csipet akusztikus countryt is, átvezetőként. Változatos, mégis nagyon patent művet dobtak ki, annak ellenére, hogy van egy-két gyengébb szerzemény, mégis úgy érzem, hogy azoknak is ott a helyük.

Egy olyan cuccot dobtak ki, ami egy fiatal banda számára is csak álom lehet, hát még x év után egy látszólag kifáradt társaságnak (ennek örömére belehallgattam az előző Blood In, Blood Out-ba is, ami szintén nem rossz, de már az is hétéves album). A csapat egy hihetetlenül dühös, elementáris erejű albumot hozott össze, sodró lendülete még engem is lefárasztott, nemhogy őket.

Mert szerencsére nem kis nevek követték el ezt a tettet. Gary Holt szinte minden számban a legjobb oldalát mutatja, és Steve Souza hangja sem kopott meg, sőt, jó néhány dalban erőn felül teljesít. Olyan hangokat présel ki magából, amiket ki se néztem volna belőle. 🙂 Mint ahogy Tom Hunting és Jack Gibson is hozzátette a maga részét, és nem érzem sokkal rosszabb gitárosnak Lee Altust sem.

Bizony, azt mondom, hogy aki esetleg nem szereti vagy nem ismerte őket, akár fiatal, akár idős, ezzel az anyaggal nyugodtan próbálkozhat. Klasszikussága mellett, hála a minőség szinte 100 százalékosságának, simán bepróbálkozhat az ifjú generáció is.

Hiányoljuk nagyon az utánpótlást, a stílus feltámasztását, átültetését a mai világunkba. De amíg a nagy öregek képesek ilyen teljesítményre, nem is biztos, hogy olyan nagy baj ez, hiszen miközben hallgattam, olyan érzésem volt, mintha megélhetném azt a hiányzó tíz évet. És bizony hiányzik…

Reaper