Disharmonic Orchestra: Expositionsprophilaxe (1990)

Mivel a múltkori Defecation cikk jó visszajelzéseket kapott, sőt valaki pozitívumként könyvelte el, hogy rajta kívül még mások is hallgatják a mai napig (HAHAHA), úgy gondoltam, hogy egy másik nagy kedvencemet is előkaparom a hőskorszakból. Volt itt Kalocsán egy rock klub, a V’r – Narancs, ami kábé három évig (1989-1992) működött. Igaz, hogy mindenki csak ifiklubként emlegette, mert előtte Ifjúsági Klub néven futott. Szóval, ebben a kis lyukban gyűlt össze péntek esténként a város és környékének szakadt társasága. HEHEHE!! A szórakozás általában kimerült a bömbölő zene kíséretében történő piálásban, és néha némi bunyóban. (az a fránya alkohol, HEHE). Viszont voltak olyan esték is, amikor az úri közönség élő zene kíséretében csapkodhatta földhöz a bőrdzsekijét, vagy távolíthatta el a falat védő faburkolatot némi pogó segítségével, amit az üzemeltető brigád minden szombat délelőtt nagy szorgalommal szegezett vissza a helyére.

Egy ilyen péntek esti kultúrprogram keretében lépett fel három bajai csapat, a hardcore-t nyomató Magilla Gerilla, a punk Szklerózis Multiplex és egy olyan banda, amely az előző kettő tagjaiból verbuválódott. A nevüket akkor sem tudnám megmondani, ha korbáccsal vernének, de arra emlékszem, hogy valami zajos muzsikát nyomattak, és néhány félperces Napalm Death nótával is megörvendeztettek bennünket. A koncertek közti szünetekben a klub előtt összeismerkedtem néhány bajai arccal, akik szintén a death metal és a grindcore bűvöletében forogtak. Ugye ilyenkor megy a szokásos duma: „Ezt ismered?” „Ezt hallottad már?” Ekkor kérdezte meg tőlem az egyik bajai srác: „A Disharmonic Orchestrát ismered?” – Nem ismerem! „Egy esernyő van a lemezborítón!” – Mi a tetem tőke? „Egy esernyő !!!” – Mi a pöcsömet keres egy esernyő egy grindcore banda borítóján? Tau bácsi bandát alapított? Legalább vér csorog az esernyőről? HEHEHE!! Aztán pár hét elteltével hozzám került egy másolt kazin, és rögtön a kedvenceim között végezte.

Az osztrák Disharmonic Orchestra 1987-ben alakult trió felállásban: Patrick Klopf (ének/gitár), Harald Bezdek (gitár/ének) és Martin Messner (dobok). Amikor az első demót rögzítették, a basszerosi teendőket a két gityós megosztotta egymás között. 1988-ban csatlakozott hozzájuk Herwig Zamernik bőgős, és a második demójukat már négyen vették fel. Még ebben az évben Harald lelépett, így újból háromtagú lett a csapat. 1989-ben megjelent egy splitjük a szintén osztrák, hírhedt Pungent Stench-csel, majd 1990-ben egy EP-vel jelentkeztek, és végül ugyanebben az évben kijött az első teljes album is, amelynek címét kábé 12 év alatt sikerült megtanulnom, viszont leírni a mai napig sem sikerülne fejből. HEHEHE!!

Amikor először a magnóba helyeztem a kazit, egy kicsit ledöbbentem, mert egy  beteges és zűrzavaros intró indítja a diszharmóniát, de aztán beköszönt  egy bélizgató basszustéma, amire olyan elbaszott hangon jön be a gitár, mint ahogy dédapámék disznóóljának ajtaja nyikorgott anno. Akkoriban ezt csak grindcore-ként emlegettük, de korántsem lehet csak ezt a jelzőt rászögelni. Bőven vannak itt death metalos döngetések és egyfajta bizarr, beteges hangulat, amit csak az Disharmonic Orchestra képes előcsalogatni. Patrick Klopf néha olyan elbaszott hangokat, nyikorgásokat, diszharmonikus (Na tessék, a név ugye!) zajokat présel ki a gitárjából, hogy a hallgató egy elmegyógyintézetben érzi magát. Viszont, ha a kedvük úgy tartja, olyan csontozó őrléseket zavarnak le, hogy az ember vérszomja a tetőfokára hág. Ha valami nagyon is jól kivehető, az az, hogy ez a három osztrák ifjú nem volt a szabályok és a bejáratott praktikák rabja. Én abban az időben ilyen megoldásokat, ilyen váltásokat nem hallottam még death/grind csapatnál. Tény, hogy ekkoriban más bandák is próbálkoztak hasonló dolgokkal, csak azokat én akkor még nem ismertem. HAHAHA!! Még olyan,  bűnnek számító dolgokat is megengedtek maguknak, hogy akusztikus témákat szúrtak be a brutális zúzások közepette.

Vétek lenne nem megemlíteni a dobos Martint, aki néha olyan dolgokat üt, mint ha rossz stúdióba ment volna véletlenül, de mégis baszottul adja a végeredmény. HEHEHE!! Főként a lassabb témáknál használ szokatlan megoldásokat, legalábbis nekem akkor szokatlanok voltak. Na, persze, ha blastbeat van soron, akkor nem variál sokat, hanem pergőtüzet zúdít az ember fülébe. Ezek után meg sem lepődhetünk, hogy a szövegek sem a megszokott témákkal foglalkoztak. Elég, ha olyan számcímeket említek, mint a Quintessentially Unnecessary Institution, a Disappeared with Hermaphrodite Choirs vagy a The Unequalled Visual Respone Mechanism, amelyek kurva jól hangoztak, de hogy mit jelentettek, azt a chernelházadamonyai fizikaszakkör tagjai sem tudták volna megfejteni.

Mivel a Disharmonic Orchestra már ezen a lemezen is feszegette a stílus határait, várható volt, hogy nem visszafelé fognak kanyarodni. Ez a második (Not to Be Undimensional Conscious – 1992) és a harmadik (Pleasuredome – 1994) albumon be is bizonyosodott. Jöttek a progresszív, az avantgárd és a franc se tudja már, milyen hatások, amiknek köszönhetően a csapat régi rajongóinak száma megfogyatkozott. Bevallom, a másodikat még átmásoltam magamnak, de a harmadikat már nem. Nem tudom, hogy a komoly irányváltásnak köszönhető-e, de a csapat  1995-ben visszavonult. 2001-ben újraindultak, de nem vitték túlzásba az aktivitást, hiszen a 2002-ben megjelent visszatérő lemez (Ahead) után csupán csak 2016-ban jött ki a következő  album (Fear of Angst). Én ezeket még csak nem is hallottam, ezért nem tudok nyilatkozni róluk, de biztos vagyok benne, hogy nem az első anyag brutális, zúzós vonalát folytatják.

A nagykönyv szerint a Disharmonic Orchestra ma is életben van, de szinte semmit nem hallani róluk. Én nem hinném, hogy valaha is régi a fényükben fognak ragyogni. Elvannak ők magukban. Én pedig, ha vissza akarok röppeni a hőskorba, megpörgetem ezt az első remeket. Az Expositionsprophilaxe egy faszányos kis death/grind zúzda adag, még akkor is, ha a borítón egy elárvult esernyő siratja és várja vissza gazdáját egy romos, üres épületben. HEHEHE!!

A cikk szerzője: Size 41 további cikk
1985 óta metálkodik! 2016 óta a Tales Of The Morbid Butchers Fanzine stábjának tagja. Versek és dalszövegek fabrikálásával, valamint logók tervezésével is foglalkozik. Főállásban több mint 20 éve boncmesterként dolgozik a kalocsai patológián.

1 Comment

  1. Ezt én rongyosra hallgattam kazin. A dobost jól írtad, néha teljesen mást üt de mégis kialakul a végére. És azok az erőtlen hamiskás gitárok de mégis szakítja ki a beültetett hajakat. Évente előveszem, kötelező. A kövi kettő album valóban khmm fos, én itt el is engedtem őket, majd jött az ahead – ami simán dobogós a legidétlenebb borító versenyen – ami megint pörgött párszor. Jó. És akkor jöttek hírek 2015 környékén hogy közösségi lovéból csinálnak egy új albumot ha az emberiség is úgy akarja. És akarta. Egy szám kivételével komoly csalódás lett nekem. De most kedvet kaptam, neki megyek újra. És most nézem kijött azóta két ep is.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*