A Covid-19 alaposan betett az élőzenének: az elmúlt csaknem két évben komoly tradícióval rendelkező külföldi és hazai fesztiválok, turnék maradtak el, klubkoncertek tucatjait fújták le és jó esetben tették át későbbre. Azok a rajongók, akiknek erős elvonási tüneteik voltak, hazai bandák fellépéseire válthattak jegyet (már ha voltak ilyenek), és azért egy-két határainkon túli előadó is betévedt hozzánk. Sokan azonban kényszerűségből fotelrockerekké váltunk: utánanéztem, szinte napra pontosan két éve jártam utoljára koncerten, úgyhogy már éppen ideje volt egy újabb bulinak.
A Lucifer budapesti fellépése is erősen billegett: a banda 15 állomást magában foglaló turnéja ugyan elindult, ám az egyik holland bulijuk az ottani járványügyi korlátozások miatt elmaradt (érdekes, a másik nem), úgyhogy izgatottan figyeltem a magyar kormányzat részéről legutóbb bejelentett szigorításokat – a rendezvények betiltása és a vendéglátóhelyek bezárása szerencsére nem szerepelt közöttük. A koncerten elvileg csak oltottak vehettek részt, ami nyilván csökkentette a várható nézőszámot, amit az ilyen események ritka volta ellensúlyozhatott: aki élő zenére vágyik, mostanában talán kevésbé válogatós, mint járványmentes időkben, és ami buli van, arra megy.
Ahogy azt az új Lucifer-lemez ismertetőjében is említettem, szerencsés volt az időzítés: az anyag három héttel ezelőtt látott napvilágot, így volt időnk megismerni, megszeretni a dalokat. A turné előzenekarának kiléte is kézenfekvő volt, hiszen mindkét csapat svéd és a Century Media istállójába tartozik, ráadásul a szólógitáros posztját itt is, ott is ugyanaz a személy, Martin Nordin tölti be. És bár a Dead Lord legutóbbi lemeze már több mint egyéves, a járvány miatt a bajuszos négyes eddig mindössze két koncerten mutathatta be élőben a Surrender dalait.
Most először jártam az Instant-Fogasban metal koncerten (és úgy egyáltalán). Azt gondolom, ideális helyszín a maximum 500 fős rendezvények megtartásához. A terem kellően szeparált, van büfé, ruhatár és backstage. A színpad viszont, ahogy azt több hasonló helyen is megszokhattuk, elég kicsi, már egy négyfős zenekar gitárosai és énekese is csak mélységben (előre-hátra) tud mozogni rajta. Volt viszont profi fénytechnika és füstköd, plusz akit érdekelt, végig nyomon követhette, hogy éppen hány decibellel szól a zene.
A Dead Lord lendületes hard rock muzsikájával a Thin Lizzy zenei örökségét ápolja, mondhatni, a dublini csapat skandináv reinkarnációja. (Miközben a nagy példakép is aktív, igaz, a 70-es évekbeli klasszikus felállásból már csak Scott Gorham maradt hírmondónak). Kíváncsi voltam, hogyan dörren meg élőben ez a lemezen nem túl acélos muzsika, és egyben reménykedtem is benne, hogy a hangosítás megrezegteti majd a nadrágszárunkat. Így is történt: intenzív élményben volt részünk, talán klisésen hangzik, de a közönség az első hangtól az utolsóig együtt élt, együtt lélegzett az együttessel. A muzsika alapból egy jó hangulatú, rock and roll, az excentrikus Hakim Arim pedig elsőrangú frontember. Rajta kívül nemigen lehetett másra figyelni a színpadon: a mimikája, a mozdulatai, a tömeggel való kommunikációja vonzotta a tekintetet. Egy nagy bohóc a fazon: pózairól, arcjátékáról rendre Arthur Brown (tudjátok: „I am the god of hellfire and I bring you…”), Ted Nugent, valamint honfitársa, a Mustasch-os Ralf Gyllenhammar jutott eszembe.
Egy hónappal ezelőtt még nem ismertem a csapatot, a koncertre a Surrender album hallgatásával készültem, és milyen jól tettem, hiszen a setlist felét ennek a szerzeményei tették ki. Saját nótáik szövetébe időnként egy-egy Thin Lizzy-s gitárdallamot, AC/DC-es ritmusozást is beleszőttek, de úgy tűnt, a közönség egy része ezek nélkül is jó ismerőként üdvözölte, mi több, végig énekelte a dalokat, az első számtól ment a fejrázás, csápolás, tánc a nézőtéren. Körülbelül háromnegyed órát játszottak, és a legzajosabb sikert érzésem szerint az Evil Always Wins-szel és a Hammer to the Heart-tal aratták.
A Lucifer tagjai legújabb albumuk instrumentális nótája, a The Funeral Pyre hangjaira szállták meg a színpadot. A produkció erővonala itt is a dobogó középső tengelyében, a Platow-Andersson házaspár között húzódott (metalos körökben ritka látvány, amikor az énekes és a dobos a koncert első percében szájon csókolja egymást 🙂 ). Johannának élőben is tiszta, erős, karakteres hangja van, sajnáltam, hogy egy-egy hangszeres részt követően újra és újra magára kellett találnia az éterben. (Nem vagyok hangtechnikus, de én nem piszkálnám az éneksáv potméterét koncert közben. Nem tudom, a frontember mit hall mindebből, de a néző kifejezetten kínosan érezheti magát tőle.)
Nem láttam még Johannát színpadon, így csalódásként éltem meg visszafogottságát. Oké, a doom nem egy vigyorgós műfaj, de gyakran fordított hátat a közönségnek, és körülbelül a harmadik szám felkonferálásáig kellett várnunk, mire egyáltalán rámosolygott a közönségre. Keveset kommunikált, nem éreztem rajta lelkesedést, úgyhogy ez az elem számomra erősen hiányzott az estét megkoronázó katarzishoz. Úgy éreztem, igyekeznek letudni a koncertet, nem egyszer felkonf és szünet nélkül, összeolvadva követték egymást a dalok. Persze az előző napok setlistjei alapján tudhattuk, hogy nagyjából 15 nóta fog elhangzani, de hogy főzenekarként összesen 70 percet játsszanak! Náluk valahogy a közönség ovációja, ráadást követelő „Lucifer! Lucifer!” kórusa sem volt olyan hangos, mint a Dead Lord számok utáni tetszésnyilvánítás…
Magával a programmal persze semmi bajom nem volt. Az új lemez rövid időn belül a kedvenc albumommá vált tőlük, 11 szerzeményéből 7 hangzott el az est folyamán; ezeken kívül a második korongról három, a harmadikról pedig öt szám került be a programba. Az első csúcspont nálam a Wild Hearses–Crucifix párosnál jött el, a Bring Me His Head és a Mausoleum kettősével ennél is magasabbra jutottak, a ráadásban pedig megkaptuk a Dreamert és a Lucifert… Mit is kívánhattam volna még? 🙂
Élőben teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Nicke a csapat motorja. The Hellacopters-es, Entombed-es múltjából (jelenéből) adódóan ő nem csupán egy leszedált doom dobos, hanem egy igazi rock and roll arc: olyan vehemenciával, dinamizmussal ütötte a bőröket, hogy attól teljesen más élt, új ízt kaptak a dalok. Neki és a riffeknek köszönhetően (közvetlenül Linus Björklund előtt álltam, úgyhogy az övéit hallottam jobban) kifejezetten nyersen, ércesen és – minő meglepetés! – élőbben szólaltak meg a nóták, mint stúdióhangzással. Johanna átszellemülten adta elő a szerzeményeket, és most láthattuk, hogy három férfikollégája is vokálozik neki. A látványra nem fektettek nagy hangsúlyt, egyedül a vége felé volt egy kollektív leborulás (ezt örökíti meg a tegnapi fotóriport nyitóképe): a három gitáros térdelésből homorított hátra, de a dobos és az énekesnő is fejet hajtott a nagybetűs Végzet előtt…
Összefoglalva, a Lucifer produkciója kapcsán a csapat visszafogottsága és a műsor rövidsége miatt volt némi hiányérzetem, a dalokat, amikért mentem, megkaptam. A végén a Dead Lord frontemberével sikerült szót váltanom, a főzenekar énekesnőjére és dobosára viszont hiába vártunk az est végén… 🙁
Az elhangzott dalok:
DEAD LORD
1. Distance Over Time
2. Kill Them All
3. Evil Always Wins
4. Bridges
5. Onkalo
6. Messin’ Up
7. When History Repeats Itself
8. Letter from Allen St.
9. Hammer to the Heart
10. Ruins
LUCIFER
(The Funeral Pyre)
1. Ghosts
2. Midnight Phantom
3. Wild Hearses
4. Crucifix (I Burn for You)
5. Leather Demon
6. Archangel of Death
7. Orion
8. Bring Me His Head
9. Mausoleum
10. Coffin Fever
11. Cemetery Eyes
12. California Son
Ráadás:
13. Dreamer
14. Lucifer
15. Reaper on Your Heels
Válasz írása