Cradle of Filth: Existence Is Futile (2021)

Ereshkigal, megidézlek téged!
Ereshkigal, hívlak téged!
Ereshkigal, szólítalak téged!
Jöjj elő, Ereshkigal, és manifesztálódj!
Mondd, mit tegyek, hogy csillagom újra felfelé íveljen? Kérj bármit, s megteszem!
Szüzeket húzok karóba, ha kell, magányos emberek vérét iszom esténként, akár élve nyúzok meg bárkit!!!
Ó, MESTER, VÁLASZOLJ!!!!
Ó, MIND…
Rúgj ki valakit a bandából!
..ENEK URA, Po………He?
RÚGJ KI VALAKIT A BANDÁBÓL!!
De, de, de! Az már volt…..
De de, de, de. Bejött, nem?
Végül is…

Így is lett. Lindsay Schoolcraft ki lett baxva a bandából. Mielőtt még bárki fordított keresztet vetne rám, felhívom a figyelmét a rideg tényekre. A zenekar harmincéves pályafutása alatt, nem említve a vendégzenészeket, körülbelül 45! tag jött, ment, futott, kukkantott, vagy bukdácsolt be az ajtón, és bizony nem nagyon találunk albumot, amelynek megjelenése előtt ne repült volna valaki. Csak a Dusk és a Midian előtt összesen kilenc ember vehetett érzékeny búcsút a Fővámpírtól („FEL NE MERD SOROLNI ŐKET!!!!!”), de a banda másodvirágzását elindító Hammer of the Witches előtt is repült a két gityós.

Anabelle Iratni

És a démoni tanács bejött. Még jó hogy, ha már ennyi energiát feccöl valaki egy démon tartós, tanácsadói szerepkörben való alkalmazására, legalább legyen tuti a tipp.

Ugyanis az album bitang erős lett. Danink nem szorult rá a pandémiás szünetre, elvégre az anyag már előtte elkészült, a nagy pauséban már csak csinosítgatták azt, készítették a klipeket, dolgoztak a promókon.

És ez nem mindig tesz jót egy albumnak, ennek mégis (vagy, pontosítva, nem ártott neki). A két beharangozott klip eleve erős nyitásnak tűnt, ezért féltem is, hogy a többi megmarad a középszer szintjén, aminek azért sem örültem volna, mert akkor egy csomó pízt kidobtam a box setre, aminek igényességére sem lehet panasz. A címhez méltó borítót kapott a korong, amin Bosch legnagyobb triptichon művének harmadik darabját szabták át „Filth-esre”, de a booklet is minőségibb lett az átlagosnál. Igényes képek, a témához méltó kis grafikák minden oldalra, mind az LP, mind a CD tisztán, szépen szól.

És mit is kaptunk a körítés mellé? 12 (egyeseknek 14) szépségben és démoni apokaliptikában tobzódó nótát, amelyek mintha már megjósolták volna eddigi sanyarú jövőnket. Ők már csak lejegyzik pusztulásunkat, értelmetlen, hiábavaló életünk nyomorúságos pillanatait, s mint jó, setét krónikások, „belénk üvöltik” azt. A majd’ 70 perces album ráadásul remekül van felépítve, nagyjából hatperces, sallangoktól megtisztított nótákkal, három átvezetővel, de még ezekből a szösszenetekből is árad a minőség és az odafigyelés!

A nyitó The Fate of the World on Our Shoulders két perc alatt felfokozza az érdeklődést, mind komorabb záróakkordjai után rögtön az arcunkba is tolja az Existential Terror ellentmondást nem tűrő riffjeit, már-már rockos beütései remek alaphangulatot adnak, zeneisége, váltásai, összetett keménysége számomra simán verte az utána jövő megfilmesített számokat. Pedig mind a Necromantic Fantasies, mind pedig a Crawling King Chaos az extrém metal iskolapéldái. Lovecraft-os hangulata, hihetetlenül professzionális gitárjátéka méltó módon emelik a zenekar munkásságának méltó polcára ezt a két nótát, ám az egészet hallva, bizony az én fülem mellett egy kicsit el is suhantak már, és úgy érzem, mintha ezek a dalok csak csalogatás céljából íródtak volna (első félelmem kihúzva). Zárójelben megemlítem: ha csak arra, akkor nem kicsinyeskedtek. A képi összhatás is sok zenekar számára oktató videó lehetne arról, hogy hogyan is működik egy jó cucc.

Mert ha felmagasztalom őket, mit írhatnék az utánuk jövő két nótáról? A Black Smoke Curling from the Lips of War a modern Cradle Gothic Romance-e, játékosan emeli a szintet, és könnyen érezhetjük az album csúcspontjának. Anabelle (Anabelle Iratni, az új billentyűs és vokalista) itt már sokkal jobban uralja a nótát (kevésbé is érzem teátrálisnak, mint a Crawling King Chaos-ban), mégis remek összhangban van Dani hirtelen váltásaival. A bevezető Here Comes a Candle…-ben fenomenálisan lágy zongorajátékot mutat be (tökéletes ellenpéldája ennek az Ashen Mortality: komor és vészjósló), a Discourse Between a Man and His Soul vokáljait pedig mintha a Dusk…-ból kapták volna ki. A hangulata teljesen magával ragadó, az énekhangváltásokat és a gitárt bármelyik zeneszerző megirigyelhetné, a vonósok finom adagolása pedig csodálatos eredményt hozott. Csodálkoznék, ha nem kerülne be stabilan a zenekar setlistjébe. A keményvonalas rajongóknak ezt a két nótát ajánlanám, ha true C.O.F.-re vágynak, annyira áthallik belőlük a gótikus komorság és szépség. Hoppá, nem! Az őket követő The Dying of the Embers-t is, amiben a csajszi már rutinból nyomja a Filth-hangulatot.

Suffer Our Dominion? Igazi csemege a Hellraiser-széria rajongóinak, ugyanis a narrátorszöveget maga Doug Bradley mondja fel, mint ahogy az egyik extra dalban, a Sisters of the Mist-ben is. (Aki nem tudja, hogy ő kicsoda, az nem való ide! 🙂 ) Karakteréhez méltóan az ő szájából hangzanak el világunk, s így a mi végzetünk szavai, korhoz illően, mégis Filth-esen, s egyben le is zárja az album történetét. De nemcsak ő a nagy pozitívum az album végén, hanem az is, hogy a banda a 70 perc alatt sem fáradt el. Sőt, még az extra dalokból is árad a minőség és az odafigyelés, például a Sisters of the Mist simán felfért volna az eredeti vagy akár egy új listára is.

Összességében nem igazán találok fogást az Existence Is Futile-on. Erős nosztalgiája van az egésznek, mégis távol áll akár az önismétléstől, akár a klasszikusok „újrakiadásától”. Ennek elkerülését kiválóan megoldották, köszönhetően az egyelőre még a pixisben lévő két gitárosnak, Marek Šmerdának és Richard Shaw-nak. Hihetetlenül technikás zenészek, akik számára nem idegen egy ilyen extrém stílusba olyan elemek beépítése, amiket heavy/power, hard rock vagy akár EBM nótákban szoktunk hallani, de nem áll távol tőlük egy kis hagyományos thrash-zúzda sem. Szerintem nem is véletlen, mint ahogy a bevezetőmben is említettem, az a fejlődés, ami az elmúlt három albumon felfedezhető, hiszen nagyon jó csapatot alkotnak Martin Škaroupka dobossal, és nem utolsósorban sörcimbik Danival. Azzal a Danival, akinek hangja még mindig megosztó: valaki vagy utálja vagy imádja. Továbbra is elég extrém, de itt ritkábban lép át énekbeli szélsőségekbe, természetesen magához és a stíluselemekhez képest. Jobban ráfeküdt a tisztább hangzásokra, így a szöveg is érthetőbb az átlagnál. Ja, és ha már ének: Anabelle! Nem tehetem meg, hogy ne emeljem ki újfent a jelentőségét. Végre egy valóban karakteres, saját stílussal és zeneiséggel rendelkező csajszi, aki már újoncként is képes volt becsempészni magából egy kis darabot, hozzátéve a nagy egészhez, miközben úgy érzi az ember, hogy mindig is bandatag volt.

Konklúzióként reagálok az előző Cradle-cikkben (itt) feltett kérdésemre, hogy az új album vajon megüti-e a Dusk and Her Embrace szintjét? Nem, bár rezeg a léc. Egyben viszont igen: ez már egy másik Cradle, egy másik világban, így azt az eredetiséget, hangulatot nagyon nehéz meglépni, de hogy ez az album simán odatehető mellé, ahhoz kétség nem is fér.

Mivel is zárhatnám a legjobban a beszámolómat, mint hogy átadom a szót Dani Filth-nek, hogy befejezhesse szeánszát:

Ereshkigal, megidézlek téged!
Ereshkigal, hívlak téged!
Ereshkigal, szólítalak téged!
Jöjj elő, Ereshkigal, és manifesztálódj!
Neked adom testemet és lelkemet!
Neked adom húsomat és véremet!
És Ígérem, legközelebb MINDENKIT KIRÚGOK!!!!!

A cikk szerzője: Reaper 14 további cikk
Fiatalon próbálkozott zenéléssel, de rájött, hogy mindenki jobban jár, ha csak hallgatja azt. Lelkes gyűjtő és hobbikertész, amúgy programozó.

2 Comments

  1. Jó írás!!!
    Korrekten összefoglaltad,köszönöm!
    Nem vagyok nagy black metal fan de valahogy a Cradle-t azt bírom!
    Úgyhogy megveszem ezt az albumot is!

    • Köszi 🙂 ! Nem fogod megbánni. Ez az album simán leköt pár hétre, és van olyan jó, hogy az ember előkapja egy későbbi estén.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*