Count Raven: The Sixth Storm (2021)

Meglehetősen hosszú idő, 12 év telt el a legutóbbi Count Raven nagylemez (Mammons War – 2009) megjelenése óta. Bár ha belegondolunk, ez a lassúság végül is illik a csapat által űzött „sport”, a doom metal tempójához – csak aztán nehogy tradíció legyen belőle, hiszen a rajongóknak már az 1996-os Messiah of Confusiont követően is 13 esztendőt kellett várniuk Holló őrgróf, azaz Dan „Fodde” Fondelius és társai újabb zsoltároskönyvére. Mentségükre szóljon, hogy 1998-2003 között a zenekar tartott egy hosszabb szünetet, illetve 2010-ben azért holdvilágot látott egy, a szintén svéd Griftegårddal közös kislemez, rajta mindkét részről egy-egy dallal (a CV a Wolfmoon című nótát dobta be a közösbe, ami azt a hanghordozót leszámítva sehol máshol nem jelent meg).

De most végre itt van, nyakunkon a hatodik vihar súlyos förgetege: örüljünk neki, mert a stockholmi trió legfrissebb alkotása igen ütősre sikeredett! És itt hadd jöjjön szokás szerint a szubjektív szál: annak ellenére, hogy a Black Sabbath muzsikájával szívtam magamba a Végzet éltető nedveit, és máig is nagy kedvencem ez az irányzat, a Count Raven károgása sokáig kimaradt az életemből. A Mammons Wartól indulva kezdtem visszafejteni a történetüket, de azt vettem észre, hogy a korábbi albumok kevésbé jönnek be, így a polcomon végül hiányos maradt a diszkográfia. A MW viszont nagy kedvencem, nálam az az etalon (nem mellesleg ti is ezt a lemezt szavaztátok meg Foddéék legjobb alkotásának), így a The Sixth Storm kapcsán tulajdonképpen az volt az egyetlen kérdés, hogy vajon sikerül-e hoznia elődje színvonalát. Lelövöm a poént: igen.

Ugye éppen a múltkor „beszélgettünk” a Facebook-os kommentszekcióban az egyes zenekarok alműfaji besorolásáról, annak nehezítő tényezőiről. A doomnak is számos leágazása van, a Count Raven az irányzatnak az a csapását követi, amelyet előttük a Black Sabbath, velük együtt pedig a Saint Vitus taposott szélesre. A ’70-es rockzenéjében gyökerező, a ’80-as évek metalján megizmosodó, tradicionális doom-ot játszanak, amitől a gyors középtempók sem idegenek, Fodde hangja pedig időnként a megtévesztésig hasonlít Ozzy Osbourne orgánumára. Az új lemez egy bizonyos pontján meg is fogalmazódott bennem: olyan, mintha a Madman Tony Iommi nélkül, a saját csapatával ápolná a Sabbath örökségét. Ez a vokális hasonlóság időnként egy kicsit zavaró is számomra, azonban – szerencsére – a Count Raven nem BS tribute banda, a saját hangja is elég karakteres ahhoz, hogy túllendítsen ezen a körülményen.

A The Sixth Stormot feljátszó triót egyébként az alapító énekes-gitáros-billentyűs Fondelius mellett Jens Bock dobos és Samuel Cornelsen basszer alkotja. Előbbi a Mammons War-on mutatkozott be a csapat rajongótáborának, utóbbinak viszont ez az első közös munkája társaival.

A The Sixth Storm az idei év kínálatában méltó versenytársa a Grief Collector En Delirium albumának (amiről itt írtam). Azon az ének tetszik jobban (Robert Lowe ugye), viszont az ő lemezüket időnként egy kicsit hosszúnak, egyhangúnak érzem, holott tíz perccel rövidebb, mint ez a csaknem egy és negyedórás alkotás. Érdekes, hogy míg az első néhány hallgatás alkalmával nem tetszett annyira, nehezen találtam rajta kapaszkodót, ma már szinte minden nótából tudnék mondani emlékezetes, a végső pontszámot felfelé kerekítő momentumot.

Az albumot nyitó, lendületes középtempós Blood Pope-ban Fodde „gitar, speak!” vezényszava mellett a dal utolsó harmadának baljós belassulására ráénekelt narratív, kissé kántáló szöveg tetszik. A The Curse-nek, úgy, ahogy van, a refrénje és az azt követő archaikus gitárszóló. A The Nephilims pedig a kedvenc nótám a lemezről – legalábbis az első fele. Megállíthatatlanul gördül, vonul a ritmus és a dallam párosa, igéző monotóniája ellenállhatatlanul magába szippantja a hallgatót… aztán az ötödik perc végén jön a váltás, egy jóval vontatottabb téma. Olyan radiális a zenei fordulat, mintha egy másik számot hallanánk, érdekes módon ezt a tételt mégsem illették külön címmel.

A Heaven’s Doorban mintha Ozzy tért volna vissza a The Eternal Idol/Headless Cross-korszakos Black Sabbathba. Merengő, asztrális, éteri nóta, csak ének, angyali kórus és fátyolos szintihangok… A Trouble-osan zakatoló The Giver and The Takerben mintha egy magas, Thin Lizzy-s gitárfutamot is felfedezni vélnék, az ezt követő Baltic Storm pedig a kettes számú favoritom. Utóbbi szuperdallamos, elégikus refrénje és a dal végének égi kórusa egy másik korba és egy másik műfajba repít bennünket: leginkább a ’70-es évek hard rockjában találkozhatunk hasonló melódiákkal és hangszereléssel.

Az Oden az anyag leghosszabb, csaknem 12 percen át hömpölygő nótája. A nyitó témában nagyon hatásosan – és elég sokáig, legalább hat percen át – pörög az óriás lendkerék, aztán jön a minden melankóliát félresöprő gyors középtempó (ismét csak á la Wartell-Franklin tandem). A harmadik felvonás az „Oden! Oden!” kiáltásoknak megágyazó sulykolásé, amit – és egyben a dalt is – egy zseniális óóó-zós, lálázós énektéma zár le.

Az utolsóként elhangzó, a Heaven’s Doorhoz hasonlóan hangszerelt Goodbye nálam egy kicsit belerondít a képbe. Elvileg ez is a lírai Ozzy/Sabbath nóták vonalán mozog, ám valahogy erőltetett, már-már amatőr lesz a végeredmény. Egyes szintihangok nem hosszan szólnak, hanem félbeszakadnak, és időnként a sound is olyan, mintha egy gyerekek számára készült szintetizátorral produkálnák. Számomra egyértelműen ezek az album leggyengébb pillanatai, a stílus szerintem nagyon nem áll jól Foddének, és a lemezanyag egészéhez sem passzol.

A trió nem kapkodta el a dolgokat: a kilencből csupán egy dal játékideje marad hat perc alatt, szerencsére azzal sem vádolható az anyag, hogy monoton módon, unalmasan vánszorognának a szerzemények. Ennek a lemeznek a borítóján egyébként újra megjelent a korábbi albumok boltív/ablakmélyedés motívuma, annyi különbséggel, hogy itt már nem hidalja át a tér egészét, tényleg csak egy világos-meleg sarok a sötétségben, a tudás, a kultúra menedéke. Szép, letisztult, középkori festményeket idéző alkotás.

És hogy Mammons War vagy The Sixth Storm? Nálam pillanatnyilag az utóbbi áll nyerésre, persze lehet, hogy ehhez a 2009-es lemezt is újra meg kellene hallgatnom. De nem ez a lényeg: abszolút kellemes meglepetés volt számomra és az idei év – egyik – legjobb tradicionális doom metal albuma a Count Raven legfrissebb alkotása. Ha lenne ilyen osztályzatunk, akkor négy és fél alát adnék rá, így viszont csupán erős négy pont.

A cikk szerzője: Coly 1108 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*