Corrosion Of Conformity: Blind (1991)

A Blind album hívei bizonyára furcsállják, hogy bár ezzel a lemezzel ismertem meg a C.O.C.-t, csupán a rá következő Deliverance-szel váltam a csapat rajongójává. Úgy emlékszem, egykori Rattle Inc.-s kollégám, Varga Vili vette fel nekem az anyagot, amit néhányszor meghallgattam, de egyáltalán nem találtam falrengetőnek. Inkább furcsának, mivel egyik jól ismert műfaji skatulyába sem tudtam elhelyezni. Ez már csak azért sem volt könnyű feladat, mert ekkoriban maga a csapat is változóban volt, megújult. Ám mint utólag kiderült, történetükben ez volt a legrövidebb felvonás, a crossover thrash és a southern metal szirtjei közötti szakadék, amit ők a sludge súlyos acélvázával íveltek át. A monstrum hatalmas döndüléssel, nagy port felverve került a helyére, s a zenekar nemcsak egy másfajta zenei világba, hanem a fémzene főáramába is bejutott rajta.

A banda történetéről és konkrétan erről a korszakról is írtam már korábban (itt), úgyhogy erre most nem vesztegetném a szót. A lényeg, hogy 1989-ben az együttes követőinek három új nevet is meg kellett tanulniuk. Ekkor érkezett a két őstag, Woody Weatherman gitáros és Reed Mullin dobos mellé a kanadai énekes, Karl Agell (korábban School of Violence), Pepper Keenan gitáros (aki ezt megelőzően a Graveyard Rodeóban pengetett) és Phil Swisher bőgős. Ezzel az együttes – pályafutása során először és utoljára – ötfősre bővült, ami a hangzásra is rányomta a bélyegét. Magát a zenét olyan alapbandák muzsikájához tudnám hasonlítani, mint a Pantera, a Prong és a Down – azzal a különbséggel, hogy a ’91-es C.O.C. mindannyiuknál dallamosabb volt, ugyanakkor a csapat szerzeményei itt dörrennek meg a legsúlyosabban: amíg az egyik gitár betonoz, a másik énekel. Mullin mesterien variálja, díszíti a különböző ritmusképleteket; a basszusgitár időnként, egy-egy futam erejéig szólószerephez jut, például a Dance of the Dead-ben, a Buried-ben, vagy a Painted Smiling Face-ben. Agell hangját sokan bírják, számomra viszont ez jelenti az anyag gyenge pontját. Egyrészt érzek benne némi Hetfield-es ízt és grunge-os „nyávogást”, hajlításokat is. Másrészt éppen ez a melodikusság kellett ahhoz, hogy a csapat eltávolodhasson szigorúbb, hardcore-os énjétől, hogy a dalok megjegyezhetővé váljanak, többek legyenek puszta riffhalmazoknál. Felmerült bennem a kérdés: vajon akkor is megszerettem volna a csapatot, ha a következő lemezeken is ő maradt volna az énekes? Nem biztos.

Ezt leszámítva viszont a zene nagyon is rendben van. Már attól libabőrös lesz az ember, ahogy felcsendülnek az instrumentális These Shrouded Temples… első hangjai. A három rövid, szöveg nélküli szerzemény varázslatos hangulati ívet húz a klasszikus nóták tömör pillérei fölé. Zseniálisan kezdődik egyik kedvenc dalom (erről a lemezről), a Dance of the Dead, amiben egyéb finomságokat is hallunk: pörgetéseket Mullintól és Swishertől, a túlvilág sóhajait gitáron előadva, feszes riffelést. Remekül összerakott darab!

Számomra a Buried testesíti meg leginkább a ’91-es grunge korszellemet; a szám az Alice in Chains Facelift albumára is simán felférne… A Break the Circle verze része nem különösebben izgalmas, a refrén és zenei környezete viszont ismét telitalálat, az azt követő gitárhangzás pedig a majdani Deliverance világát vetíti elénk.

A Painted Smiling Face megint csak ütősen kezdődik, és ez a gitártéma később többször is visszaköszön, viszont a verze itt is középszerű. Ahogy Zozzie-nak írtam a minap, jó néhány dal nem kerekedik ki, valami döcög bennük – ebben a számban is. A Mine Are the Eyes of God-ban ismét ugyanez a koreográfia: a nyitás magával sodor, az első versszak környéke visszafogott, toporog, aztán megint lendületessé válik a szerzemény, jó témák váltják egymást.

A hangulatos Shallow Ground szűk két és fél perce vezeti fel a lemez kétségtelenül legnagyobb klasszikusát, a Vote with a Bullet-et, amit paradox módon nem a frontember Agell, hanem Pepper Keenan ad elő. A verzét torzított hangon énekli, hogy aztán a refrénre kiereszthesse a hangját. Ez már az a C.O.C., amelyik a 90-es években a szélesebb közönséget is meghódította muzsikájával. Különösen a Wiseblood-on hallunk hasonló hangzású, tempójú, hangulatú dalokat (Man or Ash, Wishbone stb.).

A kapkodós, szaggatott White Noise is az emlékezetes nóták közé tartozik, bár ebben is hangzanak el kevésbé érdekes „köztes” énektémák. Az Echoes in the Well (különösen a gitár és az ének hajlításai) megint csak majdnem tisztán Alice in Chains, a súlyosan hömpölygő, doom-os riffek viszont már az ugyanebben az évben megszülető Down zenei világát vetítik előre. Ugyancsak a southern/sludge supergroup szellemiségét hordozza magában az albumot záró, mindössze 28 másodperces daltöredék, a …Remain is, amelynek rövidsége miatt akár hiányérzetünk is lehetne, de ez a sejtelmesség inkább továbbgondolásra késztet, és folytatás után kiált.

A Blind egy érdekes kirándulás, kitérő volt a Corrosion of Conformity pályafutásában: Weatherman-ék valami újjal próbálkoztak, és azzal sikerült is maradandót alkotniuk, ám ez is kevés volt ahhoz, hogy megmaradjanak ezen a nyomvonalon. Bevallom, a csapat 80-as évekbeli alkotásait kihagytam, és az ezredfordulót követő crossover-hez való visszakanyarodásukat, bár ismerem, de szintén negligálom. A C.O.C.-nek számomra csupán két arca van: a terjedelmes southern korszak és ez a lemez. Az utóbbi években ráadásul azt vettem észre, hogy a leggyakrabban a Blind-ot hallgatom tőlük, ami azért jelez némi pozitív változást a kapcsolatunkban… 🙂

A cikk szerzője: Coly 1108 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*