Beast in Black: Dark Connection (2021)

A szigorúbb irányzatok kedvelői számára nyilván elképzelhetetlen Beast in Black-et hallgatni, a csapat két évvel ezelőtti, budapesti koncertjén azonban azt tapasztaltam, hogy komoly tömegek tudnak megőrülni ezért a muzsikáért. Én is gyakran érzem cikinek, hogy tetszik ez a Modern Talkingba oltott dallamos heavy/power metal, de ez van, nem tudom kivonni magam a hatása alól. 🙂

A crossover kifejezés a zenében két vagy több műfaj ötvözését jelenti. Ebbe a kategóriába sorolhatjuk például a hardcore-t, a szimfonikus metalt, a fúziós jazzt és igen, a „diszkómetalt” is. Utóbbi skatulyába magamban olyan csapatokat sorolok, mint a The Night Flight Orchestra, némi malíciával a Dynasty és a Beast in Black. Utóbbi zenekar tagjai bemutatkozó albumukon, a 2017-es Berserkeren még valamivel szigorúbb arckifejezéssel álltak neki a feladatnak, a tavalyelőtti From Hell with Love-val viszont teljesen átestek a diszkógömb másik oldalára, az idei anyag pedig valahol e két alkotás között egyensúlyoz.

A poposság a hangzásban, a táncos ritmusokban és az elektronikus effektek erőteljes használatában ölt testet, a zene tejszínhabfelhői fölött pedig Yannis Papadopoulos időnként szopránba váltó hangja szárnyal – amitől feláll a nem létező bőrdzsekim hátán a szőr, és ami miatt soha nem fogok tudni maximális pontszámot adni a finnek produkciójára. 🙂 Úgyhogy részemről egyfajta mazochizmus is megmártózni a finn szörnyeteg muzsikájában, ugyanakkor be kell ismernem, fülbemászó, végtagokat megmozgató és éneklésre késztető slágereket írnak, vagyis működik, amit csinálnak. Plusz a banda basszusgitárosában továbbra is honfitársunkat, az egykori Wisdom-os Molnár Mátét tisztelhetjük, és szoríthatunk az ő sikeres nemzetközi karrierjéért.

Még mielőtt rátérnék a zenére, a rendhagyó borítóról is essen szó, Roman Ismailov ugyanis ez alkalommal egy sci-fi/fantasy képregénybe illő cyberbaby-t alkotott a zenekar számára, aki megjelenésében nyilván passzol a szárnyas fejvadászt, a Marsra vezető autópályát, a disztópikus új világot megéneklő dalok tematikájához, ám a grafikával a csapat egyértelműen a képregény-kedvelő tizenéves közönséget célozza meg. Az illusztráció egyébként stílusában és hangulatában is kísértetiesen passzol az Orden Ogan ugyancsak idei albuma, a Final Days futurisztikus frontfestményéhez.

Mátéék már a nyitó Blade Runnerrel is begyűjtik a maximális öt pontot: Yannis meglepően mély hangon szólal meg, a dal a lemez keményebb, döngölősebb tételei közé tartozik, a refrén pedig mindent visz: olyan hajlítások, dallammenetek vannak benne, amelyek a csapatot minden pályatársától megkülönböztetik. Elképzelem a BiB koncertek nyitószámaként, ahogy felrobban tőle a nézőtér… A Bella Donna egy fokkal poposabb, de ez is mozdonyként húzza maga után a produkciót, refrénjével magasra teszi a lécet az utána következő nóták előtt, én pedig azt veszem észre, hogy kénytelen vagyok feljebb tolni a hangerőt: ennek a dalnak süvítenie, dübörögnie kell!

Hasonlóan jó húzása van a Hardcore-nak is, a One Night in Tokyo viszont tényleg úgy kezdődik és sok helyen úgy is szól, mint egy 80-as évekbeli diszkósláger (a címéről Murray Head One Night in Bangkok című dala jut eszembe). Szerencsére azonban itt vannak derék gitárosaink, Anton Kabanen és Kasperi Heikkinen, akik egy kicsit karcossá teszik a megszólalást. Papadopoulos hangja első ízben a Moonlight Rendezvous elején veri le nálam a biztosítékot (és aztán még vagy háromszor-négyszer), szerencsére később megmutatja, hogy más regiszteren is tud játszani – ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a 13 dalt felsorakoztató, csaknem egyórás anyag a végére se váljon unalmassá.

Érdekes, ez alkalommal nincs kifejezett lírai dal az albumon, leginkább még a My Dystopia mondható annak, de ebben is vannak gyorsabb tempók, keményebb felhangok. A végén pedig – még mindig fő műsoridőben – kapunk két feldolgozást is, amelyek kiválóan megmutatják a csapat zenéjének két arcát, gyökereit. A Manowar Battle Hymn-je és Michael Jackson They Don’t Care About Us című dala azonban az ő tolmácsolásukban semmi olyat nem tartalmaz, ami miatt azt mondanám róluk, hogy izgalmasak vagy jobbak, mint az eredeti. Jól játsszák mindkettőt, még ha egy kicsit megmosolyogtató is a köztük lévő kontraszt.

Kíváncsi lennék, hogy ez a crossover/híd szerep a metal és a popzene között a Beast in Black számára hosszú távon is-is vagy sem-sem pozíciót eredményez majd. Ezen az oldalon Kabanenék elég népszerűek, és ez talán elég is vágyaik beteljesüléséhez.

A cikk szerzője: Coly 1108 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*