Az 1985-ös Victory máig nagy kedvencem (itt írtam róla), és szerintem a német banda legjobb alkotása. Korábbi és későbbi albumaik messze nem tudtak úgy megfogni, mint ez az anyag. Jó kis old school, második vonalbeli heavy metal hallható rajta, túlnyomórészt remek nóták, egyedi énekhanggal.
A csapat 1978-ban alakult, akkor még Age-ként, nevüket egy évvel később változtatták Trance-re, 1989-ben – jogi okokból – Trancemission-ként működtek, 1998-ban pedig feloszlottak. Addig összesen hét nagylemezt jelentettek meg. 2011-ben alakultak újjá, termésük azóta két album. A korábbi énekes (és gitáros, a végén pedig bőgős), Lothar Antoni nem vett részt a reunionban, ő azóta is a Trancemission útját egyengeti (utoljára 2015-ben jelent meg albumuk).
A Trance visszatérő korongját, a 2017-es The Loser Strikes Back-et, amiről anno Dávid Laci írt kritikát (itt), egy kicsit öreges (érts: a 80-as években ragadt) produkciónak éreztem, ami elég vékonyan szólt, ráadásul a frontember hangja kísértetiesen emlékeztetett a Rage-es Peavy orgánumára. Mostanra azonban sikerült korszakot váltaniuk, és egy kifejezetten meggyőző anyagot tettek le az asztalra.
Az előző lemez óta két ponton is tagcserére került sor: a szólógitáros (az amerikai Eddie St. James helyett) a holland Joris van Rooij lett (Mistral, Powerized), ami azonban ennél is fontosabb, hogy a frontember posztját – Joe Strubel után – a 29 éves Nick Holleman (Methusalem, Powerized, Sinbreed, ex-Induction, ex-Vicious Rumors) foglalta el. Bizony, az ifjú holland 2013-2017 között az amerikai power metal csapat (VR) frontembere volt, hangja a banda 2014-es koncertlemezén (Live You to Death 2 – American Punishment) és 2016-os stúdióalbumán, a Concussion Protocol-on hallható.
A többiek régi ismerőseink: Markus Berger gitáros a banda egyik alapítója, Thomas Klein basszusgitáros 1981-ben csatlakozott, és csupán egyetlen albumon, a feloszlás előtti, ’96-os Die Hard-on nem játszott. Andreas „Neudi” Neuderth dobos pedig 2016 óta van velük (a Manilla Road-nak huzamosabban, 2011-2018 között volt tagja, emellett egy csomó másik csapatban is megfordult.) Életkor és tapasztalat tekintetében tehát egy meglehetősen vegyes társaságról van szó (a veteránok simán 60 fölött vannak, Neudi pedig éppen 50 éves), ami – úgy tűnik – kifejezetten jót tett a kreatív munkának.
A hangzásba sajnos még mindig bele lehet kötni: a dob csörgősen-kopogósan szól, a mélyek nem igazán jönnek elő, és a gitárok sem döngölnek úgy, ahogy egy jobb stúdióban, egy profi hangmérnök keze alatt döngölhetnének. Holleman hangszínét, stílusát hallva Tobias Sammet (Edguy, Avantasia) neve ugrott be, ám ez jóval kevésbé zavaró hasonlóság, mint korábban a Peavy-s párhuzam volt.
A dalok viszont teljesen rendben vannak, sajnálom, hogy a sound némileg elvesz az értékükből. Fiatalosak, lendületesek, fogósak, amely szellemiség, úgy sejtem, nem kis részben a két új ember érkezésének köszönhető. Az anyag jóval maibb, modernebb, mint a TLSB volt, miközben továbbra is ápolja a hagyományokat, őrzi a klasszikus, 80-as évekbeli metal értékeit.
A The Fighter elsöprő lendülettel indítja a műsort, a Troublemaker-ben és a Deep Dance-ben diszkrét szintihátteret kapnak a dalok. Utóbbi a kedvenc nótám az albumról: rendhagyó, hipnotikus ritmusú, „indiántáncos” tétel. Berger egy interjúban elmondta, a dalt eredetileg instrumentális tételnek szánták, amely mint egy filmzene, meséli el a Titanic óceánjáró drámáját. Hollemant azonban megihlette a muzsika, és szöveget írt hozzá: az utasokról, akik még a hajó elsüllyedése előtt néhány órával is élvezik a számukra rendezett estélyt, és egy szellempárosról, akik a sötét tengerfenéken lejtik kísérteties táncukat…
Sodró tempóban vágtat át rajtunk a Believers, az As Long as I Live pedig az egyperces The Horns of Jericho intróval és a mindössze 40 másodperces The Drums of Waterloo outróval az anyag központi szerzeményévé lép elő. A bevezető (The Horns…) mélyen duhogó dobokra épül, az erőtlen, rekedt kürt inkább egy távoli vonatot, ipartelepet vagy haldokló dinoszauruszt idéz meg, és nem meglepő módon a The Drums… is a Pokolból felvisszhangzó ütősökre épül.
A Ballad for a Group egy még 1977-ben (!) született nóta modernizált változata. A dalt anno Berger és egykori iskolatársa/zenésztársa, Hans-Peter Jantzer írta, és bár akkor még nem beszélhettünk heavy metalról, mégis kellően kemény és változatos: a lírai téma két alkalommal is gyorsba vált, mintegy érzelmi hullámvasútra ültetve ezzel a hallgatót.
A Victory, a The Losers… és a mostani anyag mintha három különböző csapat munkája lenne. Így hozta az élet… Hogy ez pozitívum vagy sem, mindenki döntse el maga. Nekem tetszik ez a sokszínűség. Az énekhang talán lehetne egyénibb, és a kissé fapados sound-on is lenne mit csiszolni, a tagok dalszerzői vénáiban viszont egészséges vér buzog. Nálam újra kedvencekké váltak; remélem, kapnak elég pozitív visszajelzést ahhoz, hogy hasonló színvonalon és hangnemben folytassák.
Ui.: Július óta már nem Joris van Rooij a csapat szólógitárosa, hanem a Metal Forces albumot zenei producerként jegyző Kalli Coldsmith (Masters Of Disguise, Griffin, Roxxcalibur, Abandoned).
Leave a Reply