Szűz füllel: Nomans Land – Hammerfrost (2005)

A metal ezerarcú birodalmában újabb – számomra – ismeretlen vidékre vetődtem: John Quail ajánlására a viking metal tájait vettem célba, és az orosz Nomans Land-del, azon belül is a zenekar második nagylemezével igyekeztem közelebbi ismeretségbe kerülni. Az irányzat zenei világa persze nem teljesen idegen számomra, hiszen hallgattam már Bathory-t, Ensiferumot, Borknagart, Turisast és Vintersorgot is – még ha a true rajongók nem is mindegyiket sorolják a részben vagy tisztán viking metal hordák közé.

Ezzel a fajta zenével alapvetően semmi bajom, sőt, kifejezetten tetszenek az egyszerre epikus és lendületes, dallamos témák; inkább azt mondanám, hogy az északi mitológia nem áll (már) olyan közel hozzám, hogy részletesebben is feltérképezzem ezt az irányzatot.

A Nomans Land némileg kakukktojás ebben a vonulatban, hiszen nem Skandináviából, hanem Szentpétervárról származik (úgy is mondhatnám, hogy a varég-rusz vonalat képviseli), ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy Oroszországban még jó néhány másik csapat játszik hasonló muzsikát. Hőseink 1996-ban ragadtak fegyvert, kezdetben a doom metal kézikönyvének útmutatásait követték, az ezredforduló környékén váltottak viking folkra, a Hammerfrost megjelenését követően pedig némileg szigorítottak megszólalásukon, és azóta viking black metal hordaként tartják őket számon. Legutolsó anyaguk, a Last Crusade 2015-ben látott napvilágot.

A csapat két oszlopos tagja Szergej „Sigurd” Zurov gitáros (aki emellett a tiszta énekért is felel) és Alekszej „Ainar” Magin ütős: előbbi alapító, utóbbi a 2000-es bemutatkozó lemez, a The Last Son of the Fjord kiadását követően csatlakozott a zenekarhoz, és azóta nem lehet elvenni tőle a dobverőket. 🙂 A második albumra a kezdőcsapatból csak Sigurd és Alekszej „Torvald” Szomov gitáros maradt, érkezett viszont Ainar, Pavel „Hjervard” Filippov basszusgitáros és Anton Wild énekes. Vagyis a zenekar ebben az időszakban bővült kvintetté, a muzsikusok pedig jól csengő művészneveket választottak maguknak.

A csapat 2013-as felállása (korábbi, megfelelő minőségű fotót nem találtam). Balról jobbra: Bardi, Hjervard, Ainar és Sigurd. Az első úriember kivételével a többiek a Hammerfroston is játszottak.

Zenéjüket sok, a színteret nálam jobban ismerő rajongó a brit Forefather és a német Falkenbach muzsikájához hasonlítja, maguk Sigurdék pedig az Iron Maident, a Slayert és az Amorphist nevezik meg legfőbb hatásaikként. A 2005-ös lemez érdekessége, hogy azt 2002 augusztusa és 2003 márciusa között rögzítették, vagyis viszonylag sok idő telt el, mire a kész anyag eljutott a rajongókhoz.

Viharos tenger zúgásával érkezik meg és fúvósokkal nyit a galoppozó Lord of the Seas. Wild gonosz acsarkodását üdítően váltja Sigurd öblös, férfias hangja. Utóbbi éneke a Breath of the North -ban kísértetiesen emlékeztet a szintén orosz, punk rockot játszó Korol i Sut 2014-ben elhunyt énekese, Mihail Gorsenyev orgánumára. Hozzám különben ezek a tiszta hangon előadott dalok állnak közelebb: az észak leheletét árasztó nóta mellett a Triumph of Winter refrénje és a Balfor.

A melódia-gazdagságot mindig is a banda erényei között tartották számon, ebből már a nyitó nótában is jócskán kapunk ízelítőt. Tisztán szól a gitár, játékosan pereg a cin, táncos a tempó, ami inkább üdvözült mosolyt, mint harcias kifejezést csal a hallgató arcára. A soundot időnként egy kicsit kevésnek, vékonynak, zörgősnek érzem, máskor ezt feledteti velem az élvezetes muzsika. A misztikus észak hangulatát idézi meg a Triumph of Winter elején a végtengerbe kiáltott „Odiiin!”. A Source of Mimirben a szintetizátor több instrumentum hangján is megszólal, a Konungban pedig valószínűleg tekerőlantot (vagy ezt imitáló szintit) használnak. A vidám ritmusokat hallva az ember legszívesebben felpattanna és kapkodni kezdené a lábait; úgy képzelem, hogy a „senkiföldiek” koncertjein legalább annyian rophatják, mint amennyien ugrálnak az első sorokban vagy lökdösődnek a moshpitben. 🙂

Nem tudom, szokatlannak mondható-e, ám a tízszámos anyag három tétele is instrumentális (At the Odin’s Feast, Ale – Part 2, Fjell og fjord) és több mint szimpla hangulati átkötés: önálló karakterük van, idejük is a téma kifejtésére, így ezek is a nagy egész teljes értékű darabjai.

A Hammerfrost a vikingeknek inkább az életet élvező, mulatósabb oldalát mutatja meg, a „vicsorgó kardcsörtetés, hősi halál vágya” tematikát más bandáknak hagyja meg. Nekem tetszik ez a hozzáállás – ahogy a zene is. Nem kizárt, hogy a közeljövőben a banda egyéb albumaival is megismerkedem.

A szerző: Coly 1260 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*