Egy kezemen meg tudom számolni, hány olasz zenekart kedvelek (Rhapsody, Eldritch, Stake-Off the Witch…) és ahhoz sincs szükség a lábujjaimra, hogy összegezzem, az elmúlt évtizedekben hány, a Frontiers Records égisze alatt tevékenykedő előadóval kötöttem közelebbi ismeretséget (Jeff Scott Soto, Anette Olzon, Timo Tolkki’s Avalon, Sunbomb, Jason Bieler, Stryper, Allen/Olzon, Jorn, Refuge). E két halmaz metszete most újabb taggal bővült, hiszen a ScreaMachine Rómából származik és bemutatkozó lemeze megjelentetésére a honfitárs kiadóval kötött együttműködési szerződést. Mondhatni, belesétáltam a talján csapdába, hiszen előbb tetszett a zene, és csak utólag derült ki számomra a csapat nemzeti és céges hovatartozása. Ez a „barátság” is úgy indult, mint sok más esetben: belefutottam egy számomra ismeretlen formációba, lemezüket hallgatva előbb egy, majd egyre több számuk tetszett, ami végül arra késztetett, hogy felfedezésemet veletek is megosszam.
Az együttes ugyan már 2017-ben alakot öltött, de csak tavaly vált igazán aktívvá, aminek, mint látjuk, meg is lett az eredménye. A felállás a kezdetek óta változatlan, így az albumon is Valerio „The Brave” Caricchio énekes, Paolo Campitelli és Alex Mele gitárosok, Francesco Bucci basszusgitáros és Alfonso „Fo” Corace dobos produkcióját élvezhetjük. Hab a tortán, hogy a Wisdom of the Ages című nótában az egykori Sadus- és Death-, jelenleg Testament-bőgős Steve DiGiorgio és Herbie Langhans énekes (Beyond the Bridge, Firewind, The Lightbringer of Sweden stb.) vendégszerepel.
Zeneileg jobb híján a Judas Priesthez hasonlítják őket, és valóban erőteljes, dallamos heavy metalt játszanak, az énekhang azonban egészen más (a párhuzam akkor már inkább a lemezborítók terén érhető tetten, lásd a Jugulator frontján tüzesen égő rés-szemekkel, késpenge fogakkal acsarkodó, lángoktól ölelt gépszörnyet). Én inkább egyes európai heavy/power bandákkal rokonítanám őket, mindenekelőtt a Gamma Ray-jel, bár a ScreaMachine-nél kevesebb gyors témát hallunk, leginkább a középtempó dominál. Szélsőségektől mentes anyagot hallunk, tíz számot háromnegyed órában, amelyek között sem rövid átkötések, sem extra hosszú epikus nóta, sem speed-es tekerés, sem instrumentális önmegvalósítás, sem lírai szám nem kapott helyet.
A lemez első csúcspontját a The Human God refrénje jelenti, és a rá következő Darksteel fő énektémája is szépen gördül, ami azonban nálam az új kedvencek közé lökte a csapatot, az a Mistress of Disaster. Semmi különös nem történik benne, egészen a refrénig, ami… mondhatnánk, hogy Kai Hansen bármikor ír ilyet, de ne felejtsük, hogy az olaszok „kezdők”, itt mégis nagyon elsült a kezük (agyuk?), nekem pedig beindul a fejem, kezem, lábam. A MoD-nek csak a refrénje üt, a Dancing with Shadows viszont az elejétől a végéig tökéletes heavy/power nóta, remek váltásokkal és óriási refrénnel; csak ez az egy tétel fél ponttal feljebb viszi a végső osztályzatot. 🙂
Nem is értem, hogy miért, de lassan került közel hozzám az anyag, holott egy remek bemutatkozásnak lehetünk fültanúi. A hallottaktól megittasulva, kíváncsian várom a folytatást.
Leave a Reply