Mindig megfogadom, hogy nem írok több Rage-albumról. Nem mintha nem lenne értelme, csakhogy ezt korábban már – ha jól számoltam – hét lemez kapcsán is megtettem. Olyan sok jó muzsika van még, és pedig nem szeretnék a német csapat önjelölt PR-osa szerepében tetszelegni. Viszont ami jó, az jó…
Ráadásul Peavyéknél az elmúlt időszakban személyi és strukturális változások is történtek. A tavalyi Wings of Rage-en még az argentin Marcos Rodrígueztől hallhattuk a riffeket és szólókat, az idei anyag felvételeinek azonban a főnök már két másik gitárossal, Jean Bormannal és Stefan Weberrel (Scanner, ex-Axxis), plusz a zenekart immár hatodik éve erősítő Vassilios „Lucky” Maniatopoulos dobossal vágott neki, ami egyben azt is jelenti, hogy a felállás ismét négyfősre bővült.
Az idei harmadik negyedévet értékelő cikkemben is említettem, hogy első hallgatásra egyáltalán nem fogott meg a „dühös” németek heavy/speed/power muzsikája. Furcsának, fakónak, mélységektől és magasságoktól mentesnek tűnt, utólag egyetlen emlékezetes témát, dallamot, refrént sem tudtam belőle felidézni. „Na, erről ennyit” – gondoltam, ám második-harmadik hallgatásra elkezdett működni az anyag, önálló karaktert kaptak a nóták. Persze nehéz azt mondani, hogy ez esetleg jobb lemez, mint az előző(ek), hiszen Peavyék valamennyi albuma nagyjából hasonló pályán mozog. Az egyiken kettővel több fülbemászó refrén hangzik el, a másikon a sebesség, a keménység vagy éppen a líraiság kap nagyobb hangsúlyt, de összességében egy végtelenített történet újabb fejezetét halljuk, megbízhatóan magas színvonalon, többé-kevésbé kiszámíthatóan.
A Rage most sem játszik mást, mint amit eddig megszokhattunk tőle, valamiért azonban ennyi év után sem érzem unalmasnak a produkciót. A Memento Vitae (Overture) egy hangulatos, szimfonikus intró, amely szépen felvezeti a címadó nótát, előjátszva a majdani refrén dallamát. Bár legalább három sebességfokozatot, témát hallunk a számban, Peavyék valójában ugyanazt a motívumot variálják. A Virginity is hasonlóan csalóka: szélsebesen kezd, ám a dal nagyobb része bólogató középtempós, a fogós refrénre azonban itt sem lehet panasz. Az A New Land zeneileg nem feltétlenül kuriózum, a refrénje azonban – nálam – mindent visz.
Az emlékezetesebb szerzemények közé sorolnám még a The Age of Reason-t, amelynek érzelmes szimfonikus intrója után ismét egy szépen felépített dalt (és természetesen egy fogós refrént) hallunk. A Traveling Through Time a többinél epikusabb tétel, amelyet egy reneszánsz zeneszerző, Giorgio Mainerio egyik műve, a Schiarazula Marazula inspirált, amit Peavy gyakran játszott otthon akusztikus gitáron. Jean Bormannal hozzáigazították a Rage zenei világához, többek között ritmikailag intenzívebbé téve az eredetit. Az eleje engem a Blind Guardian zenéire emlékeztet, utána pedig egyenesen ír folkos hatásokat vélek felfedezni benne. A lírai Black Room-ban a síró gitár mellett nem meglepő módon hegedű is megszólal, de ennek a számnak is van egy egészséges lüktetése. A többi dalt sem nevezném tölteléknek, ha más nem, refrénje mindegyiket az „egész jó” kategóriába tolja.
Önmagukhoz képest Peavyék most sem alkottak kiemelkedőt, a mezőny egészét tekintve azonban idén is egy abszolút hallgatható, jó néhány emlékezetes refrénnel felékszerezett alkotást tettek le az asztalra. A Rage alapembere egy ilyen lemezt bármikor ki tud rázni a kisujjából, de ahogy mondani szokás: soha rosszabbat!
Leave a Reply