A holland heavy metal színtér elsősorban extrém csapatai révén vált ismertté: az Asphyx, a Pestilence, a Sinister nemzetközi szinten is komoly húzónevekké váltak underground körökben, míg a mainstreamben nem sok babér termett számukra. Úgy vélem, az innováció nem feltétlenül volt a németalföldi mezőny kenyere. Kis túlzással, lámpással kell keresni az unikumnak nevezhető „sajtszagú” bandákat, igaz, egy-egy stílust illetően az élbolyhoz tartoztak. Amennyiben a különlegességre helyezzük a hangsúlyt, akkor elsősorban a Phlebotomized (különösen bemutatkozó lemezük, az Immense Intense Suspense), a Blind Justice, illetve az Osiris ugrik be.
Utóbbi formáció 1985-ben, Kampenben alakult. Az együttest Rene Bromwasser basszusgitáros (ex-C of E), Marc Fien dobos, Gert Kerssies (szintén ex-C of E) és Maurice Oudhof gitárosok, valamint Bram van den Oever énekes hívta életre. Az akkor nagyon fiatal (rögtön azt is elárulom, istenáldotta tehetséggel rendelkező) muzsikusok a hazájukban ritkaságszámba menő progresszív power/thrash metalt tűzték zászlajukra. (Mint tudjuk, Osiris az alvilág ősi egyiptomi istene, aki Isis istennőt vette el feleségül.) Noha a zenekar már ’85-ben létrejött, Inextricable Reversal demójukat csak 1989-ben jelentették meg, majd a Shark Recordshoz írtak alá.
Debütálásuk, a Futurity and Human Depressions 1991-ben látott napvilágot; az anyagot a Frankies Recording Kitchen stúdióban Thomas Duiveman producelte, a kiadó tulajdonosa, Axel Thubeauville (többek között az Earthshaker, a Bonebreaker, a Cream Records és a Rusty Diamond alapítója, míg a Mekong Delta főnök Ralf Huberttel az Aaarrg társalapítója) keverte, Berthus Westerhuys pedig a hangmérnöki feladatokat látta el és a keverésnél is segédkezett.
Az általuk választott műfaj szerte Európában kuriózumnak számított, a Mekong Delta, a Sieges Even, a Secrecy vagy a Coroner amolyan csodabogarak voltak, így abszolút érthető és törvényszerű, hogy csak a kultikus hősök skatulyájába fértek bele. Mindez maga után vonja, hogy őszinték, lojálisak voltak mind önmagukhoz, mind rajongóikhoz, saját elképzeléseik alapján alkottak, az árral szemben úszva dolgoztak, és kötöttségek híján kreativitásukat teljes pompájában felvonultathatták. Erről a korongról a legfontosabb információ, hogy Hollandia válasza a Watchtowerre, annak minden jellemzőjével, ismertetőjegyével, sőt, megkockáztatom, hogy az Osiris zenéje sűrűbb, bonyolultabb, mint az amerikai császároké. Ami viszont közös nevező a két csapat között, az a páratlan technikai tudás, felkészültség, Bram van den Oever Alan Tecchio-éra hajazó orgánuma, előadásmódja, de a dalszerkezeteket illetően a Watchtower-hez képest is rátesznek még egy lapáttal, amit az 52 percben elővezetett hét nóta is maximálisan alátámaszt.
Miután fogós, megjegyezhető témákból kevés van (talán a demóról átemelt Mass Termination tartozik ebbe a kategóriába) rettentően kell „kapaszkodni” az anyag befogadásához, ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni a mindenkit ámulatba ejtő virtuozitás mellett. Az is a javukra írandó, hogy szerzeményeiket hol elszállós (Futurity (Something to Think About), Frozen Memory), hol borult hangulatba (Mass Termination) csomagolják, ezáltal egyedi ízt kölcsönözve a muzsikának. Akusztikus részek, betétek szinte mindegyik tételben felbukkannak, s bár akad vontatott hatású darab is (Out of Inspiration), a sebesség zömében a középtempós tartományokban mozog, pillanatokra gyorsítanak csak fel thrash-be (Futurity (Something to Think About) – benne a „this fucking idiot thinks that he’s worldmaster” sorral –, Mass Termination, Inexcritable, Inner Recession).
Kötelező velejárója a zenének a rengeteg váltás, a tördelt ritmusok; Rene Bronwasser helyenként jazzes futamokat penget, Marc Fien pedig őrületes ritmusképletekkel bombázza a hallgatót. Azt sem hallgathatom el, hogy a műfaji követelményeknek megfelelően Geert Kerssies és Maurice Oudhof is brillírozik, bonyolult riffjeiket, szólóikat ráadásul dallamokkal, harmóniákkal is színesítik. Az Inextricable, illetve a tízperces Fallacy (The Asylum) elején pedig Bram van den Oever szólal meg érzelemdús. A sound véleményem szerint abszolút kielégítő, vagyis a megszólalást illetően sem érheti szó a ház elejét.
Ezt követően, de még 1991-ben egy másik demót is kiadtak (Equivocal Quiescence, rajta négy, a lemezen is szereplő nótával), majd rá egy évvel nevüket Circle Of Emotions-re változtatták (miközben hűek maradtak a stílusukhoz), azonban a Plan:B demót (1993) követően több album már nem érkezett tőlük. Minden feltételezés szerint feloszlottak és szögre akasztották hangszereiket. A hallottak függvényében azt mondom, nagy kár értük, ezt a zseniális lemezt viszont sosem késő felfedezni.
Leave a Reply