Orbit Culture: Shaman EP (2021)

A svéd Orbit Culture-t csupán tavaly augusztusban megjelent – harmadik – nagylemezével, a Nijával ismertem meg, amivel szerintem sokan vannak így. A csapat látszólag a semmiből robbant be a színtérre, holott sikereik mögött hosszú évek szorgalmas építkezése áll. A zenekar még 2013-ban alakult, első két EP-jüket és nagylemezüket is önerőből jelentették meg, és csak 2018-ban sikerült leszerződniük egy amerikai mikrokiadóhoz, a Seek and Strike Recordshoz (ahol rajtuk kívül egyetlen banda, az Uncured található.) Első külföldi koncertjükre pedig csupán tavalyelőtt került sor, Berlinben.

Az eksjői kvartett muzsikáját dallamos death/groove metalként definiálják, ami leginkább a Gojira világával mutat átfedést; ők maguk a Metallicát és a Behemoth-ot említik még legfőbb inspirációikként, a közönségnek pedig a Duplantier Művek mellett elsősorban olyan csapatok jutnak róluk eszükbe, mint a Land of God vagy a Dagoba. Az egykori alapítók közül ma már csak az énekes, gitáros, fő dalszerző Niklas Karlssont találjuk a fedélzeten; a jelenlegi felállás – a frontember mellett Richard Hansson szólógitáros, Fredrik Lennartsson basszusgitáros és Christopher Wallerstedt – 2017 óta muzsikál együtt (bár az egy évvel később megjelent Redfog EP-n még az előző dobos, Markus Bladh játéka hallható).

A tavalyi nagylemez ugyan nem vált orbitális favoritommá, ám a rajta hallható zene kellően sűrű szövésű, dinamikus és dallamos volt ahhoz, hogy újra és újra elővegyem és kíváncsian várjam a folytatást, ami egy mindössze ötszámos, bő 25 perces anyag képében öltött testet.

Az elsőként felhangzó Mast of the World már-már Fear Factory-s szigorúsággal kezdődik, súlyos tömbjéről gojirás gitárhúr-forgácsok potyognak le, a zene töménységét dallamos refrén, vékony szintiréteg és érzéki csellóbetét szellősíti, színesíti.

A Flight of the Fireflies a melodikus skandináv death metal legjobb hagyományai szerint csap a lecsóba. A verze hörgés, a refrén itt is dallamos. Niklas Karlssonnak különösen az utóbbi előadásmódja áll hozzám közel: nem feltétlenül unikális, viszont baromi jól hangzik. Érzek némi – egyáltalán nem zavaró – In Flames-hatást is, az egyik gitártéma viszont megint a gojirás arzenálból lett kopipésztelve; talán ezen akadhatnánk fel a leginkább, de a végeredmény ismét csak egyedi és hatásos.

A Carvings-ban sokáig a hörgésé a főszerep, a frontember csak a szám második felében robbantja a dallampatront, amikor egy remek refrénnel ajándékoz meg bennünket; többedik hallgatásakor már az ülve headbangelés is beindult nálam. 🙂 A plusz színt a tekerőlant hozza a produkcióba, ami nem tolakodóan, a többi hangszert elnyomva, hanem diszkréten, a háttérben maradva szól. A pumpáló-zakatoló Strangler alapvetően tempósabb tétel, de ebben is van lassú, döngölős rész.

A dalfüzért záró A Sailor’s Tale a maga több mint hét percével az EP leghosszabb és számomra leginkább szimpatikus darabja. Csellóval és furulyával alapozza meg saját monumentalitását, hogy aztán kapkodós vágtába kezdjen, a refrén dallama pedig egy nagyívű történelmi kalandfilm betétdalának is simán elmenne.

Karlssonék ezzel az alkotásukkal nálam bekerültek a kedvencek közé, sőt, talán még az év végi Top 10-es lista valamelyik helyezésére is esélyesek. Szívesen hallgattam volna többet is ebből a muzsikából, de nem leszek telhetetlen: ha továbbra is ilyen tempóban alkotnak, jövőre akár az újabb nagylemez is elkészülhet.

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*