Talán nem merész kijelentés, hogy John Connelly-ék több szempontból is az Anthrax kistesóinak tekinthetők. Egyrészt mindkét csapat a keleti partról, egész pontosan New Yorkból indult világhódító útjára, a Nuke azonban valamivel később (1984-ben) ébredt öntudatra, és mire megjelentették ma jubiláló bemutatkozó alkotásukat, Scott Ian-ék már a harmadik nagylemezükre készültek. E „késlekedés” persze nem véletlen, hiszen a NA-t (Connelly-vel egyetemben) az a Dan Lilker alapította, aki három évvel korábban az Anthrax-ben is kezdőember volt, és aki a ’83-as Fistful of Metal után távozott a lépfenével és thrash-sel megfertőzött alakulatból. A séma némileg hasonló, mint Dave Mustaine és a Metallica esetében: a basszusgitáros egy, az Anthrax-nél agresszívebb zenét játszó csapatot akart összehozni, ami bizonyos szempontból sikerült is neki.
A két együttes közötti kötődések itt persze nem érnek véget, hiszen az Anthrax első felállásának énekese nem volt más, mint a későbbi Nuke-frontember Connelly, illetve a ’85-ben összeállt S.O.D.-nek mindkét oldalról voltak érdekeltjei. Kistesóságot pedig azért is indokolt emlegetni, mert bár a NA a ’80-as évek második felében alapzenekara volt az amerikai thrash mozgalomnak, messze nem értek el olyan sikereket, mint a mosh első számú nagykövetei. Mi lehetett ennek az oka? Talán a kevésbé slágeres, kevésbé befogadható, hardcore-ral és speed metallal jócskán átitatott thrash muzsikájuk? Nem mondanám. Talán a szerencsétlen rajt, hogy miután több lemezre szerződtek le a Combat Records-hoz, már az első albumot követően szakítottak a kiadóval, hogy aztán a Survive-ra az I.R.S Records-szal, majd a Handle with Care időszakára a Relativity Records leányával, az In-Effecttel bútorozzanak össze? Az biztos, hogy nehéz így hosszú távra tervezni, építkezni…
Első feloszlásukig, vagyis 1995-ig azonban így is sikerült öt nagylemezt megjelentetniük, és egy fanatikus rajongótábort kiépíteniük. Eladások tekintetében legsikeresebb albumuk a Survive (1988) és az azt követő Handle with Care (1989) lett, nekem azonban mindmáig a bemutatkozó anyag (és az egy évvel későbbi The Plague EP) a kedvencem tőlük.
A Nuke első felállásában még Mike Bogush gitározott és Scott Duboys dobolt. Egyes források szerint a klasszikus felállás ütőse, Glenn Evans (ex-T.T. Quick) már ’84-ben a zenekar tagja volt, mások szerint csupán a szólógitáros Anthony Bramante ’85-ös csatlakozását követően érkezett (a Wikipédia szócikke ezen a ponton önmagának is ellentmond). Tény, hogy a csapat második, ’86-ban napvilágot demóján (Live, Suffer, Die) már együtt volt a jól ismert kvartett, és az első négy nagylemezen együtt is maradt.
A zenekar kedvező hátszéllel indulhatott, hiszen a debütanyag zenei producerének, hangmérnökének a thrash-specialista Alex Perialast sikerült megnyerni, az album borítóját pedig Ed Repka készítette. A banda arculatát nagyban meghatározta a langaléta Lilker és a kis termetű, vörös hajú, rekedt hangú énekes-gitáros kontrasztja, hangvételüket pedig a politikus hangvétel és a humor egészséges arányú vegyítése.
Mindez persze nem sokat ért volna ütős muzsika nélkül. Connelly-ék, ahogy a ’80-as években készült valamennyi lemezükön, itt is tömören fogalmaztak: a 13 számos anyag 36 percig sem tart, de az is csak azért olyan hosszú, mert a lemezt záró Brain Death több mint hétperces, a többi nóta inkább rövidebb, mint hosszabb három percnél.
Én annak idején elég gyenge minőségben hallottam először a lemezt, így ez maradt meg bennem. De nem olyan rossz ez a sound: egy kicsit száraz, nem egy high-tech hangrobbanás, de azért élvezhető, minden hangszer jól kijön rajta. Bár Connelly-t nem az irányzat legnagyobb torkai között tartják számon, jellegzetes orgánuma azonnal felismerhető. Evans sűrű, időnként fifikás, tört ritmusokat felvonultató dobolása, Lilker húrmorzsolása, Bramante minimál szólói lényegre törő, fogós dalokká állnak össze. Még a rövidebb számokban sem ritkák a ritmusváltások, a záró Brain Death pedig – a maga két akusztikus intrójával, speedelésből visszaváltó, bólogatós középtempójával és a szólóban hallható, elvarázsolt űrgitár-hangokkal – egyenesen egy komplex szerzemény. Az egyik kedvencem – nemcsak erről a lemezről, de magától a csapattól is.
De ezen kívül is van itt minden: bő egyperces instrumentális tétel (Live, Suffer, Die), eredetileg a korai Anthrax-nek írt nóta (Sin), remekül felépített beindulás (After the Holocaust), pápagyilkos indulatok grindcore-ban elhadarva (Hang the Pope), gyerekrajzfilmes bohóckodás (Mr. Softee Theme), kórussal megtámogatott refrén a száguldós Stranded in Hell-ben, punkos-táncos etűd (My America) és persze sztenderd, ám egyáltalán nem egysíkú, már-már dallamosnak mondható nóták (Cold Steel, Stranded in Hell, Nuclear War, Vengeance).
Megjegyzem, a Mr. Softee csak az anyag LP és CD változatán kapott helyet, a kazettaverzión a Lesbians hallható. Utóbbi metal-kompatibilisebb darab, viszont a Hang the Pope-pal egy kicsit ütik egymás tempóilag.
A két évvel később kiadott Survive a Game Over-hez hasonló szellemben fogant, a Handle with Care-re viszont tisztább, erőteljesebb hangzás volt jellemző. Bramante és Lilker ’92-ben, az Out of Order lemez megjelenését követően távozott a táncparkettről. Előbbi ezt követően a Phantomban és a Mudgodban tűnt fel, a bőgős pedig az Exit-13-hoz csatlakozott, illetve Brutal Truth-os társaival végre kihozta a csapat bemutatkozó nagylemezét.
Lilker ’97-ben tért vissza a Nuclear Assaultba, és azóta – Connelly és Evans mellett – a banda stabil tagja. Energiájukból, kreativitásukból az új évezredben egy albumra (Third World Genocide – 2005) és egy EP-re futotta (Pounder – 2015), amelyek alapján nyugodtan kijelenthetjük: a Nuke fénykora egyértelműen a ’80-as évek második felére tehető.
Válasz írása