Ez alkalommal két 1989-es albumot húzok elő az idők homályából, amelyek azonban mind szellemiségüket, mind zeneiségüket tekintve meglehetősen távol állnak egymástól. Az egyiket kézbe vettem, majd eldobtam, a másikat hosszú időn keresztül kerülgettem, de soha nem kerültem igazán közel hozzá. Most itt az idő, hogy akár mindkettőt rehabilitáljam.
Nirvana: Bleach (1989)
Ez volt az a műsoros kazetta, amit a vásárlás másnapján visszavittem azzal, hogy bocs, rosszul választottam. Akkor már megvolt a Nevermind, ami bejött, és gondoltam, a diszkográfia másik felét is magamévá teszem. Nem is tudom, miért nem tetszett az anyag, azóta ennél sokkal pőrébb muzsikákat is hallgattam és szerettem. Talán a Nevermind-hoz képest tűnt túl nyersnek, fapadosnak… Pedig Cobain orgánuma már itt is ugyanolyan jellegzetes, tiszta és összetéveszthetetlen, mint amilyennek a későbbi lemezekről ismerjük, Chris Novoselic basszusa végig ott dörmög a háttérben, és Chad Channing dobjátéka is karakteres, pontos, dinamikus. Ezzel a zenével, mondjuk, nem törtek volna be a mainstream-be, de sok akkori helyi rajongó számára valószínűleg ez volt az igazi Nirvana, és könnyen lehet, hogy az ős-közönség a későbbi slágeresedést szimpla elkurvulásként értékelte.
A dalok többségének struktúrája egyszerű, ismétlődésekre épülő, a hangzás is lecsupaszított – ez még tényleg egy igazi underground csapat, klubbanda. Ugyanakkor ezen az albumon hallható egyik kedvenc Nirvana-nótám is, az About a Girl, ami hangulatával, líraiságával egy kicsit ki is lóg az alternatív/punk szerzemények sorából. Amit ennyi év kihagyás után bírok ebben a dalfüzérben, hogy a darabjai nem lettek elkoptatva, nem játszotta agyon őket az MTV, a rádiók; újnak, egy érdekes ismeretlen banda szárnypróbálgatásainak tűnnek.
Semmivel nem rosszabb ez a lemez, mint például a Soundgarden vagy az Alice in Chains korai művei, kifejezetten élvezetesek az olyan dalok, mint a Blew, a Floyd the Barber, a keleties dallamokkal, kipöndörödő gitárhangokkal és sétáló basszussal operáló Love Buzz, a Scoff vagy a Swap Meet. A Paper Cuts és a Negative Creep viszont elég fárasztó agymenések, nemigen tudok velük mit kezdeni. A Sifting pedig olyan semmilyen nóta, nem tart sehová, talán a szövege miatt követelt helyet magának a korongon.
Cobain-ék bemutatkozó albuma nem robbant akkorát, mint a Nevermind vagy az In Utero, de az irányzat kedvelői és a nyitottabb elmék számára ma is abszolút hallgatható anyag.
Watchtower: Control and Resistance (1989)
Valamikor a 80-as évek legvégén kezdődött és a kétezres évek elején le is futott nálam a komplexebb, agyasabb zenék iránti érdeklődés. Előtte és utána is a direktebb megközelítést (fogós riffek és dallamok, klasszikus verze-refrén struktúra) részesítettem előnyben. Úgyhogy megjelenését követően a Control and Resistance is a látókörömbe került, azonban furcsa módon még annyira sem tudott a kedvencemmé válni, mint a Mekong Delta, a Voivod vagy éppen a Coroner akkori anyagai.
Holott a lemez a progresszív/technikás thrash egyik csúcsalkotása, amit illik ismerni és szeretni, ám én, amellett, hogy ma is elismerem zsenialitását, nem tudok rajongani érte. Bármikor szívesen meghallgatom, ám egyszerűen azt vettem észre, hogy átfolyik rajtam, utólag semmi nem marad meg belőle. Mintha az egész album egyetlen összefüggő szerzemény lenne: nincsenek benne megérkezések, folyamatosan úton vagyunk. Még leginkább a Mayday in Kiev-et és a The Fall of Reason-t érzem kerek nótának, ezekben hallok refrénszerű énekdallamokat, visszatérő témákat, érzékelek fel- és leépülő struktúrákat. A címadó számban pedig hatásosan sulykolják belém a „controlled by confusion, confused by control” ellentétpárt, azaz a dal meghatározó üzenetét, az életünk feletti ellenőrzés/irányítás veszélyét és az ezekkel szembeni ellenállás fontosságát.
Tömött sorokban támad rám a teljes haderő, a virtuóz gitár (Ron Jarzombek), basszus (Doug Keyser) és dob (Rick Colaluca), ami bizsergetően izgalmas és egyben túl sok is. Nálam Alan Tecchio hangja az, ami a leginkább ront az összképen. Persze az ő orgánumát is meg lehet szokni, de számomra messze van a komfortostól. A tördelt tempók, az ide-oda tekeredő zene sokszor emlékeztet a Mekong Delta muzsikájára, a meg-megtorpanva lépegető basszus pedig nagy kedvencem, a brit progresszív rock supergroup U.K. egyes dalait juttatja eszembe.
Még egyszer hangsúlyozom: attól, hogy nem az én zeném, érzem, hogy maximálisan profi, zseniális muzsika, ám sajnos a mostani néhány meghallgatással sem avattam őket kedvenceimmé. Még 10-20 nekiülés, és egyszer talán ez is megtörténik…
Leave a Reply