Mortal Sin, Slaughter, Crumbsuckers

A legutóbbi Mai füllel cikkem óta jó sok idő telt el, meg a feleségem is nyaggat, hogy takarítsam már el a dobozokban álló kazettákat, így ideje volt ismét a mélyére nyúlnom egy kazettás doboznak, hogy újabb kincseket/rémségeket bányásszak elő. Nos, már most kijelenthetem, hogy a túrás nem várt eredményeket hozott. Ezúttal három másolt kazettára esett a választásom, ezek sorrendben:

Mortal Sin: Mayhemic Destruction
Slaughter: Strappado
Crumbsuckers: Beast on My Back

Annak idején minden egyes felvett/megvett/beszerzett albumot rongyosra hallgattam, mégis megdöbbenve bámultam a Mortal Sinre, hogy „jééé, ez nekem megvolt?”. A Slaughternél pislákolt némi értelem a szememben (mint később ki fog derülni, ez csak ideiglenes volt), egyedül a Crumbsuckersről voltak határozott emlékeim. Lássuk, mi sült ki ebből!

Mortal Sin: Mayhemic Destruction (1986)

Kezdjük egy kis ki-kicsodával! Egy ausztrál bandáról van szó, amely a ’80-as évek és 2012 között több mutációban is létezett, majd végleg kimúlt. A most terítéken lévő Mayhemic Destructiont saját kiadásban jelentették meg, de nemzetközileg már a Phonogram terjesztette, ami akkoriban elég nagy szó volt. Még említésre méltó a történelmükben, hogy a Metallica előtt játszhattak a Damaged Justice turnén – Ausztráliában, de Európában is turnéztak, például a Testamenttel.

Ennyit az előzményekről, jöhet a zene, és meg kell mondjam, már az első szám meggyőzött arról, hogy kellemes percek várnak rám. A baljós intró után igazi klasszikus, ’80-as évekbeli thrash szólt a hangfalakból, és amikor a második számban megszólalt az énekes, már tudtam, hogy hosszabb távon is barátok leszünk ezzel az albummal. Teljesen nyilvánvaló a Bay Area-i hatás, a Women in Leather akár egy Testament lemezre is felférne, főleg az énekhangnak köszönhetően. Mikrofonos hősünk sokszor megnyújtja a mondatok végét, ezzel is kicsit különlegessé téve a produkciót, aminek a másik erőssége a hangsúlyos basszus, ami gyakran még a két gitárnál is hangosabban szól. Elsőre furcsán hangozhat, de nekem bejött. Ha valaki meg szeretne ismerkedni a banda zenéjével, a Women in Leather, a Liar és a klasszikus, hét perc hosszú Lebanon az ajánlatom, ezek elég jól bemutatják, mit is várhatunk a kenguru-thrasherektől (a kenguru nyilván kihagyhatatlan a cikkből).

Persze már csak a Rattle Inc. miatt is ismertem a banda nevét, de akárhogy kutattam az emlékeimben, egyáltalán nem volt ismerős, hogy ez a lemez nekem valaha is megvolt, és hallgatás közben is csak néhány riff ugrott be, így csak félig-meddig nevezném mai füles élménynek ezt az újrahallgatást. Mindenesetre a Mortal Sin engem meggyőzött; ha a későbbi lemezeik nem is lesznek a kedvenceim, ez a művük ott van nálam a thrash második vonalának középmezőnyében, nem 35 év múlva fogom őket újra hallgatni, ez biztos. Mellesleg ez egyúttal egy évfordulós cikk is, tessék!

Slaughter: Strappado (1987)

Amikor megláttam a Slaughter nevét, meglehetősen gyanakodva fogadtam, elvégre mit keresne nálam egy hajbanda lemeze? A Strappado cím is olyan glames, szóval felkészültem a legrosszabbra. Jött is, de mégsem úgy, ahogy számítottam.

De előbb egy kis infó: EZ a Slaughter nem AZ a Slaughter, hanem a kanadai tesója, de itt a két névrokon jobban nem is különbözhetne egymástól. A Las Vegas-i vinnyogós változatot a kanadai kemény legények valószínűleg reggelire elfogyasztanák, megfelelő mennyiségű élveboncolás után.

Már a borító sem sok jót ígér, vagyis hát kinek-kinek vérmérséklete szerint: Size például biztosan megnyalná mind a tíz ujját tőle, és csontig szopogatná róluk a húst örömében. És a borító nem átverés, pontosan azt kapjuk a zenében, mint amit a kép ígér: velejéig romlott, dél-amerikai ihletésű, rothadó extrém thrash/death metalt a legszemetebb kivitelben, egy kis (kis? RENGETEG!) svéd típusú láncfűrész gitárral, megspékelve bőven halálsikolyokkal és a halál ánuszából feltörő üvöltéssel a Sarcofago nyomvonalán haladva. Zajos, punkos, primitív, nyers és agresszív zenét hallhatunk, amit 50 méter távolságból még megdobáltak a DRI-ra és a Celtic Frostra jellemező elemekkel, de nekem néhol a korai Virus is beugrik.

A srácok iszonyatosan szemét anyagot hoztak össze. A YouTube-on egy kommentelő írta le tökéletesen a zenéjüket, amit lopok: „Olyan ez a zene, mintha a Celtic Frost birkózna a Cryptic Slaughterrel egy temetőben.” Igen, tényleg ennyire aljas, rothadástól bűzlő thrasht produkált a Slaughter, nem csoda, hogy később komoly hatással voltak a death metal mozgalomra, ami hatalmas bravúr, elvégre összesen ez a 24 percnyi tömény hentelés jött ki a kezük alól. (A 2004-ben összehozott Fuck of Death ilyen szempontból most tárgytalan.) Azt hiszem, új kedvenc mászott be Kanadából az Annihilator mellé. Ajánlott darabok: The Curse, Incinerator, Fuck of Death, Tales of the Macabre.

Crumbsuckers: Beast on My Back (1988)

A végére maradt a legfiatalabb album, elvégre csupán 1988-as. Ez az a lemez a három közül, amiről határozott emlékeim is voltak, méghozzá az, hogy akkoriban különösebben nem hatott meg. Felvettem, hallgattam, elfelejtettem. Most már azt is tudom, hogy miért. De ne szaladjunk ennyire előre!

Bár folyton hangoztatom, hogy nem vagyok oda az amerikai crossover thrash/hardcore/punk bandákért, azért sorra kerülnek elő a ládafiából ilyen zenekarok nálam (S.O.D., M.O.D., School of Violence) és csak kiderül róluk, hogy kifejezetten bejönnek (az M.O.D.-t meg egyenesen imádom). Szóval egy kicsit visszavéve az arcomból, aránylag kevés előítélettel ültem neki a New York állambeli brigád állítólag legjobb lemezének.

A zongorás intrót, a Breakdownt mégis gyanakodva figyeltem, és alig vártam, hogy valami nagy robbanást hozzon maga után. Nos, ez nem jött be. Pont azt kaptam utána, amit az egész albumról gondolok: sodró lendületet nélkülöző, nem különösebben dühös (pedig a düh ezen a szinten elvárás) crossover prüntyögést, ami csak pillanatokra tudja magára vonni a figyelmemet. Az ízlésemhez talán még a Charge áll a legközelebb, ott egy kicsit elszalad a ló a srácokkal, de itt akár véget is érhetne számomra az album. Tényleg, én megpróbáltam, de most már egyértelmű, hogy annak idején miért nem pörgött ezerrel ez a lemez az M.O.D. és egyéb crossover klasszikusok között.

Egy pozitívumot tudok a banda kapcsán megemlíteni, aztán be is fejezem, mert halottról jót vagy semmit: a Crumbsuckersből nőtt ki 1991-ben Gary Meskilnek köszönhetően a Pro-Pain. Slussz-passz.

A szerző: Buga B 59 Articles
Bogdán László „Buga B”: Az egykori Brutal Metal, később pedig a Pulling Teeth fanzine szerkesztője. Koncertfanatikus, civilben egy fordítóiroda projektmenedzsere.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*