Miután Coly véleményt alkotott az ez évi, visszatérő Mordred anyagról, evidens, hogy az idén harmincadik születésnapját ünneplő In This Life mellett sem mehetünk el szó nélkül. Már csak azért sem, mert mind a kettőt csaknem ugyanaz a felállás követte el, így értelemszerűen az újat is magamévá kell tennem.
A zenekart 1984-ben, San Franciscóban hívta életre Arthur Liboon basszusgitáros, Slade Anderson dobos (később Mercenary, My Victim stb.), Sven Söderlund (szintén zenész, azaz később Mercenary stb.) és Lee Altus (őt nem kell bemutatni) gitárosok, valamint Stephen Shaw Scates énekes, bekapcsolódván a már javában zajló és akkoriban berobbanó Bay Area-i mozgalomba. (Hozzáteszem, 1984-et illetően Josh Juska és Alex Gerould gitárosokat is nyilvántartja az információforrás, mi több, utóbbi 1987-ig volt a zenekar tagja.) Korai éveik tagcserékkel, demózgatással teltek, hagyományos thrash metalban utaztak, a stílusváltozás Scott Holderby 1986-os érkezésével történt.
1989-es bemutatkozó albumuk, a Fool’s Game komoly feltűnést keltett a színtéren, arról nem is beszélve, hogy a funky vonalat indította el a thrash-en belül, illetve azon túl is. Ez nemcsak az új vokalistának, hanem Art Liboon félelmetesen technikás basszusfutamainak, illetve Aaron „DJ Pause” billentyűs/scratcher csatasorba állításának is köszönhető, amivel új irányt szabtak a műfajnak, alaposan meghökkentve a hallgatóságot. Mi lett a végeredmény? Egy hatalmas klasszikus, minden idők top tízes kedvenceimnek egyike.
A folytatás 1991-ben érkezett, az In This Life formájában. Az első lemeztől eltérően ezúttal a Fantasy és Morbius stúdiókban zajlottak a korong felvételei, a keverésre a Different Furban, míg a maszterizálásra a Hit Factory-ben került sor, a felállást tekintve pedig egy személycsere történt: Jim Taffer helyére James Sanguinetti tért vissza. Ahogy a címadóval „útjára indul” a lemez, feltűnik, hogy ezúttal kevésbé harapósak, karcosak a gitárok, lazábbra, dallamorientáltabbra vette a csapat a figurát. Még szellősebb lett az első albumra jellemző, a Testamentet idéző gitármunka (Danny White és James Sanguinetti) és jobban előtérbe helyezték DJ Pause-t. Art Liboon mesteri teljesítménye bearanyozta a Fool’s Game-et, játékába ezen az anyagon sem lehet belekötni. A fogós refrénekkel, dallamokkal sem spóroltak, Scott Holderby énekes példának okáért egyáltalán nem újította meg előadását, hangja a Mordred védjegye a funky-s basszussal és scratch-cseléssel egyetemben. Gannon Hall dobos is hozza magabiztos, változatos játékát, ez is pipa. Akkor hol a gond, ha van egyáltalán?
Ott, hogy amíg a Fool’s Game megkérdőjelezhetetlenül 10/10 pontos, addig utódja „csak” 10/8-as alkotás. A „keménység” csökkenése, annak visszafogottsága, a felhígított megszólalás érzékenyen érinti a végeredményt, ezáltal sápadtabb dalok is kerültek fel a lemezre, mint például a High Potency vagy a Window. Értelemszerűen a pozitív oldal felé billen a mérleg serpenyője, hiszen a címadó szerzemény, az Esse Quam Videri, a megadallamos Falling Away, a Killing Time, a Downtown vagy a Larger than Life kitűnő darabok. Középutasnak, rossznak, netán feleslegesnek a The Strain-t sem nevezném, valahol talán a két tábor között félúton helyezkedik el, ugyanakkor panaszra, fanyalgásra sem ad okot. Sőt, az instrumentális, az egy percet alulról súroló, akusztikus gitárokkal előadott A Beginning-et is jó ötletnek találom, ám egyedül a Progress hozza vissza az előző lemez hangulatát, zenei világát. Csak, hát az a fránya hangzás és a „töltelékek”, azokat kellett volna jobban kidolgozni. Hozzátartozik még az igazsághoz, hogy a Falling Away-t maxiként is piacra dobták, rajta a Lion’s Den-nel és egy Thin Lizzy feldolgozással, a Johnny the Fox Meet Jimmy the Weed-del.
Mint tudjuk, a The Next Room-mal muzikális irányváltást hajtottak végre, elveszítve addigi egyéniségüket, egyediségüket, kuriózumnak, unikumnak számító mivoltukat. Hiba volt Scott Holderby helyére Paul Kimballt a mikrofon mögé állítani, és zenei trendek ide vagy oda, a Mordrednek beletört a bicskája a változásba, változtatásba. Mindettől függetlenül alanyi jogon vívták ki kultikus státuszukat, remélem, a The Dark Parade-del sem okoznak nekem csalódást.
Leave a Reply