Ahogy a Death Strike cikknél már írtam, Paul Speckmann nem ült a babérjain 1991-ben, hanem „félelmetes” kreativitásról tett tanúbizonyságot. Egy éven belül négy kiadvánnyal jelentkezni, azért az nem piskóta, jól lehet, ezek közül három régi számokat tartalmazott (leporolták őket), mi több, az egyik csak újra felvételre került. A részletekbe nem megyek bele.
Amennyiben nem tévedek, Size a Grave írásában utalt arra, hogy 1991 volt a death metal csúcséve. Kollégámnak ebben maximálisan igazat adok, osztom eme véleményét jó magam is. Az biztos, hogy Speckmannt nem lehet azzal megvádolni, hogy felugrott volna az aktuális trendre, azzal viszont igen, hogy „eladta magát”. Esetében ez annyit jelentett, hogy Aaron Nickeas dobos, akivel az Abominationben és a Speckmann Projectben zenélt, és önmaga mellé Paul Masvidal (Cynic, később Death) gitárost sorakoztatta fel. Ha pedig még azt is hozzáteszem, hogy az 1991 augusztusában megjelent lemezt a Morrisoundban vették fel Scott Burns segítségével (producer, hangmérnök, keverés, Speckmann szintén producer volt, míg a Nuclear Blast főnökét, Markus Staigert executive producerként tüntették fel), akkor minden érthető és világossá válik. Igen, az első Masterhez képest az On the Seventh Day… egy totálisan Floridai produkció, a hangzás tekintetében mindenképpen.
Még mielőtt az anyag ismertetésére, jellemzésére kitérnék – ilyet soha sem vagy nagyon ritkán teszek – egy kis személyességet viszek írásomba. Úgy vélem, hogy a lemez címe komoly szimbolikus tartalommal bír, utalva az Univerzumra, a Jó és a Rossz örök harcára. Olvasatomban a cím annyit takar, hogy a hetedik napon Isten megteremtette a Sátánt (esetleg Speckmann saját zenekarára vonatkoztatja), a Gonoszt, amely démoni belsejét angyali külsővel palástolja. Ebben volt részem tíz évig, kihasználta gyenge, sebezhető pontjaimat. Visszaélt hűségemmel, bizalmammal, szívta energiámat, mázsás terheket pakolt a vállamra, majd miután „lejárt lemez” lettem, nemes egyszerűséggel kidobott. További részletekbe nem bonyolódok, nem akarlak benneteket vele untatni, lényeg, hogy minden nehéz helyzetből van visszaút és rengeteg tapasztalattal felvértezve, megtisztulva, megkönnyebbülve jövök vissza a meccsbe.
Tehát, elődjéhez viszonyítva az On the Seventh Day… súlyos, brutális, jellegzetes Morrisound megszólalásával hívja fel első sorban magára a figyelmet, mert a játékban, a nóták felépítésében érdemi változás, fejlődés nem következett be. Speckmannt nem legyintette meg a változás szele, nem fordult a technikás, komplex, progresszív irányba, holott Paul Masvidal személye ezt megállapítást tenné indokolttá. Mind a Cynic kiadványain, mind a Humanen nyújtott teljesítményéhez képest a gitáros ezen az albumon abszolút visszafogott teljesítményt nyújt, azaz nincsenek technikai villongások, szigorúan a minimalizmusra szorítkozik, mint, amilyen maga a zene is, de azt el kell ismerni, hogy itt-ott remek szólókkal (pl. Demon, Judgement of Will) rukkol elő. (Arra azért kíváncsi lennék, hogy Paul Masvidal hogyan került képbe, minden valószínűség szerint a negyedik Cynic demó (Demo 1991) és a Human felvételei között szakított időt a Masterre).
Az is megállapítható, hogy Aaron Nickeas ötletesebben, technikásabban dobol, mint Bill Schmidt, ugyanakkor a Master nem vesztette el „sármját”, csupán a sound lett teltebb, vaskosabb. A struktúrák tekintetében Speckmann sohasem törekedett a bonyolultságra, a cizelláltságra, mivel ezen a korongon is a thrashes elemekkel kevert, egyszerűen megfogalmazott, „ősi” death metal (What Kind of God, Used stb.) hallható. Maximum nüanszok, apró részletek tűnnek fel, mint pl. a Latitudinarian hangulatos kezdése, groove-jai (engem speciel az Outbreak of Evilre emlékeztet helyenként), vagy a Heathen doomos témái.
Speckmann sohasem rejtette véka alá az amerikai politikai rendszer ellen érzett ellenszenvét, ezt az America the Pitiful igazolja, amely az eredetileg az 1800-as években íródott America the Beautiful szövegileg megváltoztatott verziója. Jól bevett szokás volt akkoriban death metal körökben, hogy egy-egy csapat különböző muzsikusokat kért fel némi vendégszereplésre; ezen a lemezen John Tardy (Latitudinarian, Submerged in Sin) és John Ortega gitáros (ex-Morbid Angel, ex-Matricide – Who Is Left to Decide) tették tiszteletüket a stúdióban, mintegy megerősítve a floridai irányba történt lépést.
Ezt követően a Master visszatért a régi formulához, a továbbiakban már mellőzték az On the Seventh Day… által képviselt hangzást, mindvégig a kevesebb, néha több mentén haladtak. Egy azonban biztos, jöhet/jöhetett bármilyen divat, Paul Speckmann makacsul, az elvei mellett maximálisan kitartva halad/haladt az útján és nem véletlenül vívott ki magának kultikus tiszteletet a földalatti mozgalomban.
Leave a Reply