A „progresszív” jelző a rock/metal muzsikák spektrumán mára egyszerű gyűjtőfogalommá silányult. Kategorikusnak tűnő kijelentésem persze nem jelenti azt, hogy az ezredforduló után feltűnt zenekarok között alkalmi jelleggel ne lehetne olyat találni, amelyik ha nem is forradalmi újításokkal áll elő, de legalább megpróbál egyéni árnyalatokat vinni a jól bevált stílusbéli panelek közé. A törekvés már önmagában is dicséretes, de a lényegről, arról, hogy a szerzemények dalokká álljanak össze, még nem is tettem említést.
A norvég Leprous-ba éppen egy évtizede futottam bele, az akkor friss Bilateral című korongjuk a második volt a diszkográfiában. Nyakatekert, billentyűközpontú, egymásba csúsztatott rétegekből álló zenéjük és a hangszálakrobata Einar Solberg vokáljai olyan elegyet alkottak, amelyhez egyes sarokpontok révén már az első hallgatások során tudtam kapcsolódni, de maga a nagy egész egy kicsit nehezebben adta meg magát. A Leprous univerzuma számomra – tűnjenek elsőre bármilyen nehéz falatoknak – mindig is a dalokról, azokon keresztül pedig magáról Einarról szólt. Tor Oddmund Suhrke gitáros, alapítótárs ugyan a kezdetektől fogva ott van a billentyűs/énekes mellett, de a Leprous Einar zenei víziója, lényegében egy nevet kapott szólóprojekt, ahol a kísérőzenészek hosszabb-rövidebb idő után egymásnak adják a kilincset.
Ebből eredően pedig nem is érdemes elvárásokat támasztani egy-egy új Leprous korong felé, bár a jelenlegi ötös 2017 óta muzsikál a mai leosztásban. A legutóbbi Pitfalls megkapta, hogy ez a zene már nem is metal. Az Aphelion hallatán ezen a nyomvonalon elindulva pedig akár azzal is lehet dobálózni, hogy a friss korong nemhogy nem metal, hanem még rocknak sem igazán nevezhető. Akár kezdődhet is a parttalan vita: de mi a progresszivitás lényege, ha nem éppen a kategóriák/skatulyák felrúgása?! Aki nem csak felületesen követte a Leprous pályáját, szerintem el is várja Einartól és társaitól, hogy meglepjék.
A friss lemezt elindítva az első gondolatom az volt, hogy az egész album a dalszerző énekére épül, a hangszeresek csak asszisztálnak, kiszolgálják a főhőst. Az ismerkedés kezdeti szakaszában a hangképet uraló vokálok annyira lekötik az ember figyelmét, hogy hajlamos magát függetleníteni a muzsikától, pedig Baard Kolstad személyében a fiatal generáció egyik legsokoldalúbb ütőse ül a dobok mögött. A sokadik találkozás alkalmával valamelyest persze az összetett ritmusok is kibomlanak a hallgató előtt. A nyitó Running Low első fele ékes példa lehet az előbbiekre. Ha párhuzamot kellene vonnom valakivel az Aphelion kapcsán, elsőként Sting szólólemezei jutnának eszembe, legyen szó akár a hangulatról, akár a hangszerelésről, akár a vokálok felsőbbrendűségéről. Néhol pedig olyan érzésem van, mintha nem is könnyűzenét, hanem –tűnjön bár paradoxonnak – kortárs komolyzenét hallgatnék.
A kanadai Raph Weinroth-Browne csellója esetenként egyenrangú szerepben tündököl a többiek hangszerével (például a már emlegetett nyitódal utolsó harmadában). Az Out of There végén felbukkanó légies gitárdallamokról a U2-s The Edge dolgai jutottak eszembe, a The Shadow Side felvezetője pedig olyan, mintha egy keringőt hallanék. A Silhouette-ben jazz-esen bonyolultak a zenei alapok, az All the Moments egy ős-rockos riffel nyit, a The Silent Revelation pedig „hagyományos” Leprous.
A sógor és Ihsahn további kísérőzenészei saját jogon már rég beírták magukat a progresszív muzsikák könyvébe, az Aphelion pedig az életmű következő lépcsőfoka. Ahogy a mindig jól öltözött norvégok esetében a Bilateral óta minden újabb korongnál, úgy most is borítékolható volt, hogy megosztó lemez készül Einar(ék) műhelyében, de ha a szívemre teszem a kezem, ez a Leprous-nál így is van rendjén! Einar abban a ligában mozog, ahol Devin Townsend, Ihsahn, Mikael Akerfeldt és a mi Kátai Tamásunk.
Nameless
Leave a Reply