Ebben a rovatban összesen mintegy 40-60 albumot hallgatok (majd) meg mai füllel, és kisebb kilengésekkel nagyjából kronologikus sorrendben haladok. Úgy alakult, hogy ma három 1990-es lemez kerül terítékre, amelyek más-más mértékben és mélységben váltak egykor a kollekcióm és az életem részévé.
King Diamond: The Eye (1990)
Kim Bendix Petersen, vagy ahogy jobban ismerjük, King Diamond munkássága az első két Mercyful Fate korong és a mester első szólólemeze révén került igazán közel hozzám, majd hangjának varázsa az évek során egyre inkább veszített fényéből. „Megszokásból” 1990-ig gyűjtöttem be saját magáról elnevezett csapatának újabb és újabb alkotásait (a Mercyful Fate akkoriban éppen parkolópályán volt), azt követően viszont beköszöntött a 90-es évek, és én újabb, izgalmasabbnak ígérkező zenék felé fordultam.
Így aztán a The Eye a legutolsó anyag, amit hallgattam tőlük, és ha sorrendet kellene állítanom az általam ismert King Diamond-szólólemezek között, az egyszerűség kedvéért az időrendet követném, és nem azért, mert ilyen irányban romlott volna a zene színvonala, hanem mert ahogy telt az idő, egyre kevésbé mélyedtem el bennük. Értsd: a Fatal Portrait dalai nagyon belém ivódtak, a The Eye-ról viszont fejből nem tudtam volna dalcímet említeni vagy akár egy refrént is felidézni.
Holott itt is a megszokott minőséget kapjuk, King összetéveszthetetlen hangjával és énekdallamaival, újabb koncept sztorijával, valamint Andy LaRocque jellegzetes gitárjátékával, ám számomra ezen az albumon valahogy kevesebb az emlékezetes momentum. Talán azért is váltam le anno a csapatról, mert sokadjára már nem találtam elég izgalmasnak a produkciót.
Az újrahallgatás azonban előhozta a régi emlékeket, rögtön dejá vu érzésem lett. Izgalmas, ritmustalan ritmussal indul a The Eye of the Witch, ígéretes futamok vezetik fel a Burn című nótát, amelyek később hegedűhangon szólalnak meg ismét. A szinti használata amúgy is (ezen a lemezen is) kellemes többlet ízt ad a daloknak. A Father Picardban az énektémákért írtam fel pluszpontot az előadónak, az instrumentális Insanity lebegős repülése egy egészen más (Kingétől valamennyire idegen) világba repít, a The Curse-ben pedig remekül támogatják meg a dallamos énektémát a vele együtt haladó gitármelódiával.
Buga B kollégám ez év januárjában már megírta a maga örömódáját erről az anyagról (itt olvasható); King Diamond-rajongók valószínűleg az ő cikkét lájkolják, és nem az enyémet, ezzel együtt – bár az általam ismert King Diamond lemezeket nagyjából csereszabatosnak gondolom, s így a The Eye-t is bármikor szívesen meghallgatom – az én kedvenceim továbbra is a már említett, 1983-86 között született alkotások maradnak.
(Ui.: Basszus, hogy múlik az idő, King Diamond is már 65 éves!)
* * *
Pyracanda: Two Sides of a Coin (1990)
A 80-as évek végén, 90-es évek legelején tömeges támadást indítottak hallójárataink ellen az amerikai és európai thrash bandák. Ez volt az irányzat második fénykora, ami természetesen a differenciálódással is együtt járt: a kiemelkedő előadók mellett a „tizenkettő egy tucat” bandákból sem volt hiány. A túltermelés ugyanakkor azzal a veszéllyel is járt, hogy elsikkadnak bizonyos értékes produkciók. Mert nincs elég időnk jobban megismerkedni velük: meghallgatjuk őket egyszer-kétszer, futó benyomásunk alakul ki róluk, és már jönnek is a következő versenyzők.
Annak idején – főleg Vectominak köszönhetően – én is jó pár ilyen csapattal összefutottam. A német Pyracanda mellett ide tartozott például az amerikai Anacrusis és a holland Sacrosanct is. Nem volt időm elmélyedni a muzsikájukban, így magamban a „futottak még” kategóriába soroltam őket. Még szerencse, hogy van ez a Mai füllel rovat, így ugyanis fókuszáltan, egymás után többször is meghallgatom az adott albumot, amely így ismerőssé válik, kibomlanak a rétegei, felvillannak az értékei, és legalább egy sorral előrébb tud lépni az általam favorizált muzsikák mezőnyében.
A Pyracanda bemutatkozó lemezével is ez történt. Az 1987-ben, Koblenzben alakult csapatról röviden annyit kell tudni, hogy első körben ’92-ig léteztek, ez idő alatt két nagylemezt jelentettek meg, és bár ’95-’97 között is aktivizálták magukat, illetve 2019 óta újra zajonganak, újabb hanghordozókkal már nem erősítették három évtizeddel ezelőtt megszerzett pozícióikat. Az együttest akkoriban alkotó zenészek közül Sven Fischer gitáros később (’93-’99 között) a Rage-ben jeleskedett, a többieknek viszont ez volt a legismertebb vagy az egyetlen csapata.
Mérsékelten dallamos énekkel elővezetett, technikás thrash-t játszó brigádról lévén szó, a legkézenfekvőbb párhuzamnak a Paradox, a Vendetta és az Angel Dust munkássága kínálkozik, ami viszont némi hendikepet jelent az említett bandákhoz képest, hogy a Pyracanda első albumáról hiányoznak az igazán fogós témák. Legalábbis első-második hallgatásra. Az ismétléseknek köszönhetően ugyanis végül nálam is beért az anyag, és ma már az én szemem is felcsillan, ha meghallom a nyitó Top Gun elejét a megpörgetett basszussal, a Democratic Terror gyors riffelését, a Delirium Tremens kétszólamú gitáros kezdését és szellős énektémáját, a Challenge Cup elejének technikás dobritmusait vagy a Rigor Mortis dallamos refrénjét.
Három számot azonban külön is kiemelnék. Abszolút kedvencemmé – riffelésének, fogós refrénjének, ügyes témaváltásának és dallamos gitártémájának köszönhetően – a Welcome to Grablouse City vált. Énektémái, főleg a refrénje miatt szintén dobogós a Dreamworld (Goodbye Mary Ann), a Looser pedig mindenekelőtt a benne hallható tempóváltás, begyorsulás és a „Baj van a részeg tengerésszel…” kezdetű kocsmadal parafrázisa miatt („What will we do with a drunken looser?”) került közel hozzám. Érdekes, hogy sok másik csapattal ellentétben Sven Fischerék nem az anyag elejére és végére időzítették a legütősebb nótákat…
Az elmúlt hetekben sokat nőtt a szememben a Two Sides… ázsiója, a Paradox Heresy-jével vagy a Vendetta Brain Damage albumával azonban továbbra sem említeném egy lapon.
* * *
Tankard: The Meaning of Life (1990)
Soha nem voltam Tankard-fanatikus, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy valahogy elkerültük egymást az irányzat legnagyobb sörisszáival. Talán mert a thrash-nek mindig is inkább a Bay Area-i vonalát favorizáltam, ha pedig Európáról volt szó, a Pyracanda kapcsán is citált zenekarokat részesítettem előnyben. 1990 környékén azonban Gerréék aktuális albuma is megtalált, de csupán egy néhány számos válogatást készítettem belőle, és később sem éreztem késztetést ismereteim ilyen irányú bővítésére.
Na, de most itt az alkalom! A zenét mai füllel az akkori Kreator és Sodom világa közé lőném be, némi D.R.I.-jal és Suicidal Tendencies-szel megfűszerezve: előbbiekkel a gyors témák, utóbbiakkal a kiabálós énekmondás, az időnként moshba váltó tempó és a dallamosság rokonítja az örökké szomjas frankfurti csapatot.
Ami biztos, hogy megvolt nekem erről az albumról, az az első három szerzemény (Open All Night, We Are Us, Dancing On Our Grave). És mivel anno szelektáltam, gondoltam, ezek a legjobb dalok a lemezről. Nos, nem csak ezek. Ugyanilyen remek hármas a minden szempontból (dob, ének, gitár, tempóváltások) ütős Beermuda, a kő egyszerű riffelgetés keretein belül kifejezetten változatosnak mondható címadó tétel, illetve a már-már punkosnak mondható slágernóta, a dallamos Space Beer. A Wheel of Rebirth és a Barfly elején is kifejezetten ínycsiklandó riffet, gitártémát hallunk, ami később is visszaköszön, a köztes részek viszont a szokásosak (kiabálós ének plusz száguldás), és ezért kevésbé izgalmasak. És hát olyan számok is elhangzanak a korongon (Mechanical Man, Always Them), amelyek anélkül hatolnak át, hogy különösebb külsérelmi nyomot hagynának rajtam. Az utolsóként elhangzó Wonderful Life viszont az átlagosnál is vidámabb és rövidebb tétel, csattanós lezárása a közös ivászatnak.
Körülbelül a harmadik-negyedik hallgatás alkalmával kezdett számomra szórakoztatóvá válni az anyag, annyira azonban nem lettünk nagy ivócimborák, hogy belátható időn belül egy másik Tankard-albummal is próbát tegyem a türelmemet. 🙂
Még annyit, hogy az album frontjának illusztrációjáért külön piros pont jár: a zenekar kabalafiguráját és őrült tudósát II. János Pál pápa, Mike Tyson és Helmut Kohl társaságában, kocsma környezetben ábrázoló grafika jó eséllyel szállhat ringbe a legjobb Tankard-lemezborító címért.
King Diamondtól nekem az Abigail a nagy kedvencem, de nekem is csak a The Eye lemezig bezárólag nagy favoritom. De odáig minden lemezét imádom 🙂