Defecation: Purity Dilution (1989)

A cikk elején a nosztalgia ölelő, de mégis fojtogató karjaiba kell vetnem magam!! 1992-ben, amikor még nem volt otthon mindenkinek műholdas csatornája, az „Atom” becenévre hallgató havernál gyűltünk össze vasárnap esténként, hogy ott nézzük meg a Headbanger’s Ball éjfélkor kezdődő műsorát. Az adás kezdetéig általában zenehallgatással egybekötött csocsózással vagy a már említett műsorból felvett klipek nézegetésével ütöttük el az időt. Az asztali foci bajnokság közben gyakran pörögtek a magnóban olyan, a füleket kielégítő gyöngyszemek, mint az első két Napalm Death, az első Terrorizer, a Disharmonic Orchestra vagy ezen irományom áldozata, a Defecation első albuma.

A Defecation egy projektként alakult meg 1987-ben, Las Vegasban. Mitch Harris, a Righteous Pigs gityósa és a Napalm Death dobos Mick Harris kötött itt szövetséget, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy végtelenül otromba és zajos death/grind lemezzel örvendeztesse meg azokat a fiatalokat, akik súlyos zajomániában szenvednek. Azt kell mondanom, hogy ez sikerült is nekik. Míg az album főként a hagyományos metallal foglalkozó magazinokban nem aratott zajos sikert (HEHEHE), underground körökben vitte a pálmát. Főként az akkoriban még szárnyait bontogató grindcore stílus feltétlen hívei ölelték keblükre a csapatot. No, de nézzük, mit kínál nekünk ez a két hosszú hajú suhanc ebben a 27 perces grindidegrohamban.

Már a banda neve („Székelés”) is sejteti, hogy valami extrém, beteges cuccot kapunk a nyakunkba, és ez a sejtés be is igazolódik. Egy lassabb, instrumentális bevezető szolgál bemelegítőként, aztán kezdetét veszi az őrület. Az albumon szereplő 12 nóta szó szerint ráveti magát a hallgatóra, és addig üti-rúgja, míg az a padlószőnyeg mintáival szemezve kileheli a beleit. Egy hazudozóversenyen dobogóra állhatnék, ha azt állítanám, hogy ez a lemez csurig van töltve harmóniával, ízletes szólókkal és technikás megoldásokkal. Hát nem, itt minden egyszerű és lényegre törő. Mitch riffjei barátságtalanok és primitívek, viszont annyi szeretet és érzelem van bennük, mint egy olyan vécépapírban, ami egy csiszolókorong és egy kaktusz nászából született. Nincsenek folyamatosan magas sebességre kapcsolva, legtöbbször közepes vagy a csárdás tempó jellemzi a nótákat, de amikor Mickre rájön a roham, akkor olyan blastbeat sorozatokat kapok a pofámba, amelyek úgy szétlapítják a fejemet, hogy sapka helyett megteszi egy A4-es boríték is. Első hallásra a dalok között annyi különbség van, mint két végbélkúp között, de ha jobban belemerül az ember ebbe a death/grind posványba, akkor tapasztalhatja, hogy a két Harris azért törekedett arra, hogy változatos szerzemények segítségével csalogassák be az embert egy grindurológiai szakvizsgálatra.

Az album viszonylagos rövidségének köszönhetően van minimális esélyed, hogy fájdalmak közt odakússz a lejátszóhoz, és újraindítsd ezt a zenei bántalmazást. Ha hihetek a forrásnak, az anyagot 29 óra alatt rögzítették és keverték, ami lehet, rövidnek tűnik, de ha meghallgatjuk az albumot, akkor hihető a dolog. Nincs sok bíbelődés és pöcsölés, semmi slamper és egyéb küttyfranc, csak a dalok a maguk nyers és zajszagú valóságában. Pont ez az a dolog, ami miatt nálam nagy kedvenc lett: semmi felesleges vakera, csak zúzás beszarásig. Az énekesi…khmm…akarom mondani…az üvöltési feladatokat megosztották egymás között, de azt leszögezhetjük, hogy mindkét Harris olyan orgánummal nyomja a szövegeket, mint amire csak egy székrekedéssel küszködő grizzly medve képes. A nóták szövegei leginkább társadalmi problémákkal foglalkoznak, de van itt dalocska a halálról és az erőszakról is.

Az album borítója a klasszikus, több képből összeollózott alkotás, a logó is tufa, de ehhez a zajbrigádhoz kiválóan illik.

A Defecation története csupán 2003-ban folytatódott. Akkor kijött egy második album, amit Mitch már teljesen egymaga eszkábált össze. Nem rossz cucc, de engem nem ütött már annyira pofán, mint az első, ami az azóta eltelt 32 év alatt alapművé vált underground körökben. Időnként felröppennek hírek egy harmadik lemezről, sőt még fénykép is kering róla a neten. De ezt Mitch eddig mindig cáfolta és álhírnek nevezte,  Szerintem ha lesz is, az sem fogja ezt a förmedvényt überelni, úgyhogy lehet, hogy nem is érdemes ezt bolygatni. Pláne, hogy Mitch 2018-ban egy hasonló stílusban zajongó bandát hívott életre Brave the Cold néven, amely tavaly egy remek lemezt adott ki Scarity címmel. Itt egy Dirk Verbeuren nevű belga fazonnal szövetkezett, aki kábé 50 másik bandában dobol/dobolt már! HEHEHE!!  Hogy egy ismertebbet is említsek, a Megadethben is ő nyomul már öt éve.

A Defecation első albuma számomra alap, arról nem is beszélve, hogy kellemes emlékeket ébreszt bennem. Lehet, rá is írok a haverokra, hogy nyomjuk le párszor néhány sör és csocsómérkőzés kíséretében. HEHEHE!!

A cikk szerzője: Size 41 további cikk
1985 óta metálkodik! 2016 óta a Tales Of The Morbid Butchers Fanzine stábjának tagja. Versek és dalszövegek fabrikálásával, valamint logók tervezésével is foglalkozik. Főállásban több mint 20 éve boncmesterként dolgozik a kalocsai patológián.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*