A ’70-es évek végén szárba szökkent N.W.O.B.H.M. futótűzként terjedt el a nagyvilágban. Mindegy, hogy a Saxonról, az Iron Maidenről, a Judas Priestről, a Def Leppardról, a Motörheadről vagy a Venomról beszélünk, e bandák hatása alól senki nem tudta kivonni magát, aki annak idején zenekaralapításra adta a fejét.
Ha a két utóbbi csapatot vesszük alapul, nagyon jól tudjuk, hogy a heavy metal szélsőséges irányzatainak kialakulásáért voltak felelősek, nélkülük nem lett volna thrash/speed, death, black metal stb., nem jött volna létre a Metallica, a Slayer, a Mantas/Death, a Kreator, a Sodom, a Destruction, a Hellhammer/Celtic Frost és még folytathatnám. Értelemszerűen a Death Strike is ebbe a ligába soroltatik. A zenekar létrejöttét érintőlegesen, egy mondatban már megemlítettem itt, miután a projekt Paul Speckmann énekes/basszusgitáros nevéhez köthető, aki mellé Chris Mittlebrun gitáros és Kirk Miller gitárosok, valamint John Leprich dobos sorakoztak fel, teljessé téve a felállást. Történetüket, ezáltal össze is foglaltam.
A kvartett 1985 januárjában vonult be a lynwoodi Open Real stúdióba, hogy felvegye az akkor még teljesen gyerekcipőben járó death metal stílus egyik korai anyagát, a négyszámos Fuckin’ Death demót. Chris Mittlebrun: „Azt hiszem, hogy a teljes demót körülbelül nyolc óra alatt készítettük el, beleértve a keverést és a masteringet. Az egészet élőben rögzítettük.” Ahogy korábban már a Master albumokról megemlékeztem, tulajdonképpen ugyanazokat tudom elmondani erről a felvételről is. A négy, minden különösebb zenei csemegét nélkülöző dal egy az egyben korai Venom/Motörhead hatásokat tükröz, így a nóták végig gyors, minimál ritmusokra, riffekre építkeznek, de azt mindenképpen hozzá kell tenni, hogy ’85-ben ez volt a „trendi”, tehát az akkori korszellemhez kell viszonyítani, abba a kontextusba elhelyezni. Akkoriban mindenki gyorsabb, brutálisabb akart lenni a másiknál (lásd Bathory, Slayer, Possessed) és ebből a versenyből a Death Strike sem akart kimaradni.
Természetesen erre is van magyarázat. Chris Mittlebrun: „Az egész koncepció az volt, hogy legyen minden egyszerű. Nincsenek bonyolult tempóváltások, csak őszinte, nyers metal. Úgy éreztük, hogy közvetlenül a frontvonalban voltunk. Az emberek egyszerűen nem vették észre, hogy mennyire versenyképes volt és mindig is az lesz az egész metal mozgalom. Ezért van olyan sok, különböző fajta metal: black metal, thrash metal, speed metal, doom metal stb. A metalt manapság mindenki kategorizálja. Számomra viszont, ha egy zene dühös és erőszakos, az metal.” Folytatva a szőke gitáros gondolatmenetét: „Ez volt a ’80-as évek. Nem volt internet, és csak nagyon kevés underground magazin létezett. A tape-trading postai úton zajlott. Nagyjából mindannyian önmagunk voltunk, mindenféle segítség nélkül”
Ahogy pályatársaik első demói, próbatermi felvételei megelőzték korukat, úgy a Death Strike Fuckin’ Death-je is. Chris: „Akkoriban nem hallottál volna ilyet a közrádióban. Nézd meg manapság! Hardcore metal megy a kibaszott rádióban!” Arról, hogy a kiadvány nem tűnt el a süllyesztőben, egyrészt az akkori tape-trading/fanzine mozgalom, másrészt a Nuclear Blast gondoskodott, akik 1991-ben, négy bónuszdallal megfejelve kiadták a demót. Mi több, miután Paul Speckmann 1990-ben a kiadótól megkapta a lehetőséget, hogy hat év küzdelem után megjelentethesse a bemutatkozó Abomination korongot, a rá következő esztendő kis túlzással róla szólt az undergroundban. 1991-ben négy albumot adott ki (ha nem baj, nem követem a kronológiát): első Master, második Abomination (Tragedy Strikes), Speckmann Project, Fuckin’ Death. Azonban utóbbival az a csúfság esett meg, hogy az eredeti négy tételhez négy Master nótát csaptak hozzá, amelyek totálisan elütnek a ’85-ös anyagtól; miután akkoriban kevés dallal rendelkeztek, elég illúzióromboló lett a végeredmény. Chris: „A Remorseless Poison, a Live for Free és a Rabid Anger voltak azok a nóták, amelyeket a ’80-as években írtunk és gyakoroltuk. Nem voltak még annyira készen, hogy vinylen hozzuk ki őket.” (Az 1991-es újrakiadáson csak a Remorseless Poison szerepel).
Főleg, ha hozzávesszük, hogy mi állt a háttérben. Chris: „Abban a projektben egyáltalán nem vettem részt, így az nem Death Strike volt, vagy legalábbis nem az eredeti Death Strike. Az egyetlen Death Strike tag, aki abban a négy dalban szerepelt, Speckmann.” Az sem mellékes, hogy akkortájt hogyan születtek a szerzemények. Chris: „Mindannyian találkoztunk reggel, nem teljesen felépülve az előző estéből. Csak arra emlékszem, hogy megálltam a Red Arrow-nál reggelizni. Mindannyiunknak szüksége volt egy kis felfrissülésre, hogy elindulhassunk.” Mindazonáltal maga a gitáros elégedett volt a végeredménnyel. „Akkoriban szerettem, és még most is szeretem! Nyers és súlyos anyag. Nem gondolom, hogy annyira legendás lenne, hogy ha más módon készítik. Az analóg felvétel csak feldobja.”
Végül 2011-ben a Dark Descent Records szolgáltatott igazságot a Fuckin’ Death-nek, amikor négy próbatermi felvétellel (köztük a Rabid Angerrel) kiegészítve ismét piacra dobta. Chris: „Még csak meg sem kérdeztek bennünket, hogy újra kiadhatják-e. Megértem, hogy Speckmann egy világnyira lakik tőlünk, de ne hülyéskedjünk. Vannak határok, hogy mit lehet tenni egy zenével.”
Ez volt a Death Strike és a Fuckin’ Death története. Tartott nagyjából egy évig, mert utána újra a Master „volt soron”, amelynek korábban már dokumentáltam a pályafutását. Speckmann 2012 óta elméletileg újra üzemelteti a csapatot: 2012–2019 között Zdeněk Pradlovský dobossal és Alex „93” Nejezchleba gitárossal, míg két éve Ruston Grosse dobossal, illetve Pat Shea gitárossal játszott együtt. 2017-ben a Fuckin’ Live-val, tavaly pedig a Fuckin’ Death & Fuckin’ Live-val rukkolt elő, de a banda minden valószínűség szerint csak az alkalmi formáció szerepét tölti be az életében, némi extra bevétel szerzésének reményében. Egy biztos: az eredeti négy dal rengeteg csapatra volt hatással és mutatott irányt egy szélsőséges műfajnak, tette le annak alapköveit.
Válasz írása