Cradle Of Filth: Dusk… and Her Embrace (1996)

Október 22.-én jelenik meg zsebvámpírunk legújabb albuma, ennek örömére gondoltam egyet, és újra elővettem régi nagy kedvencemet a Dusk…. albumot.

Hát igen, ez az album még mindig ott van a szeren! Én azok közé tartozom, akik nem vetettek fordított keresztet rá, csak mert mainstreamebb lett, mint anno, ennek ellenére a Midian után én is kevésbé követtem a pályáját Daninak (hogy hívhatnak egy vámpírt Daninak), ám ez inkább a túlszimfonizálásnak szól, semmint a minőségnek. Szeretjük a süteményt, de csak pár szelettel.

És pont ez a nagy varázsa ennek az albumnak is, minden összetevő, mágikus kiegészítő, ami kellhet egy ilyen műhöz, pont olyan arányban van belekeverve, ahogy az a nagy ördögi zene-szakácskönyvben írva vagyon.

Pedig nem indult rózsásan a történet. ’95-ben, alig egy évvel a szintén kiváló The Principle of Evil Made Flesh megjelenése után összebalhéztak a kiadójukkal, a Cacophonous Records-szal pénzügyi viták miatt (még most is él bennem egy riport, ahol Dani végig káromkodik a velük kapcsolatos kérdések kapcsán, mesélvén, hogy a maguk gyártotta pólókat kell árulniuk, hogy ehessenek), de a szerződésük még egy kiadványt tartalmazott. Szerencsére nem buta mötálosokról beszélünk, így megoldották a dilemmát egy EP vel, nem megszívatva mind a kiadót, mind minket egy pocsék bosszúpor…-bosszúalbum kiadásával.

Sőt, egy kib. jó EP lett, csupa klasszikus számmal, hogy csak pl. a Queen of Winter Throned-ot említsem. És elérkeztünk 1996. november 19.-e napjára, amikor megjelent az ominózus album. Nem lepődnék meg, ha jó páran úgy gondolták, hogy a black metal megújult, én inkább úgy mondanám, egyike volt ama napnak, amikor az ember felkelt és már a zsigereiben érezte, valami megváltozott. Amit ugyanis lettetek az asztalra, az valami teljesen megfoghatatlan volt akkor.

Megalkottak egy gyilkos Shakespeare-t, aki Mozart rajongó. Damien (az ő elküldése volt a legnagyobb melléfogás) kezei alatt a szinti életre kelt, teljesen egybeforrt a zongora, a vonósok hangjával, azt a modern gótikát, ami igazán jellemzi a művet, kétségtelenül ő teremtette meg. Az már csak hab a tortán, hogy Stuart Anstis is élete legjobb korszakát élte meg akkor. Ő gitározott az első három CD-n, kicsit nyekergő, sírós játékát nem lehetett senkivel sem összekeverni.

A véres hab a tortán mégsem ők voltak, hanem a szövegek. Lehet, hogy Dani egy nagy pojáca (és az is, hogy kicsit Lestatra emlékeztet), de, hogy vénájában sok költő vére is csörgedezik, az ziher. Éjszakákba nyúlva fordítgattam a szövegeket, mire formát öltött az egész. Tele alliterációkkal, óangol szövegbetétekkel és gyönyörű elbeszélésekkel. Hang nélkül az ember simán elhiszi, hogy ezek Byron, vagy Shelley művei egy kis Poe-val megszórva, így nem nagy meglepi, ha kijelentem, nagyon sok dark és gót cimborámat is beszippantotta a cucc: ugyanúgy tekintették magukénak a korongot, mint a metalosok. Mert a számok nemcsak hangulatosak, de remek példái a jól eltalált lágy, kellemes ritmusváltásokra, és váltak egyedivé, felismerhetővé a nagyrészt gyors, erős és néhol kakofonikus riffekkel kezdődő számok. Mindezeket mérlegelve a legerősebb jellemzője mégis a jól felismerhető, saját misztikummal és történettel felruházott nóták voltak, amikbe az ember oly jól bele tudta magát élni. E szempontból az album „mindent vivő” lapjai a Gothic Romance és a címadó dal. Ha van kegyetlenül gyönyörű kategória, ők simán vinnék. Sötét, baljós hangulatú számok, melyek egyszerre agresszívak és erotikusak. A halál lengi körül őket, pedig az életről, a gót szerelemről akarnak szólni. Nehezen meghatározható és még nehezebben kifejezhető érzelmeket hoznak a felszínre, így egyszerűbb, ha Filth-ségnek nevezzük.

Ezek a kis építőkockák tették igazán különlegessé, egyedivé a Dusk-ot. Minőségre, keverésre kár is szót ejteni, a mai napig fel lehet tenni a lejátszóra, ideje, mint a gótikának, ugyanúgy nem járt le. És a történet megy tovább. A színvonal és a kreativitás töretlen maradt, de ezt a szintet nem tudta meglépni a Fővámpír. Talán ez volt az utolsó album, ahol még volt beleszólási joga másnak is, ezért, az itt kialakuló keretek határait még közösen húzták meg, és az idő bebizonyította, hogy Dani még mindig e határvonalak közt mozog, hol közelebb, hol távolabb a végektől, de egy újabb nagy áttörést nehezen várhatunk tőle.

Azért az új cuccot meghallgatva kielemzem, vajon mennyire jutott közel ehhez a szinthez.

A szerző: Reaper 31 Articles
Fiatalon próbálkozott zenéléssel, de rájött, hogy mindenki jobban jár, ha csak hallgatja azt. Lelkes gyűjtő és hobbikertész, amúgy programozó.

2 Comments

  1. Csá Rép Kaszás!

    Faja recenziót írtál! Viszont egy hölgy nem bocsátotta meg néked, hogy kedvenc videójátékát karcosan hoztad vissza! Summa summarum! A COF munkásságából a Godspeed and Evil thunder is elég velős anyag! Történelmileg ez Michael Moorcock fantasy amennyiben ismered munkásságát!
    Azt kiemeltem volna hogy , Crowley, Waite, Lovecraft + vallásos misztikusok ( Eckhart , Böhme… etc.) ismerete fokozottan külön élvezetet ad a COF zenéjéhez, bár ez Damantion album fokozottan ismeretében igaz.
    Jó hogy vagy Metal testvér!

  2. Ez az egyik kedvenc COF lemezem. A riffek, a dallamok, a gitárszólók, az atmoszféra, az ének (magas sikoly, mély hörgés, + női ének), a narrátor mind tökéletesen vannak összerakva. A vámpír romantika, a költőiség messze túlmutatott az akkori zenekarok 90%-án.
    Nekem a Funeral in Carpathia a No1 kedvencem az albumról. De szoros a verseny, mert a többi is mind zseniális.

1 Trackback / Pingback

  1. Cradle of Filth: Existence Is Futile (2021) – Rattle Inc.

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*